Muszáj, hogy néha kidobjuk a szemetet az otthonunkból.
Mindent, ami ócska, törött, használhatatlan, ami felesleges, foglalja a helyet és csak útban van, ami elavult és értéktelen, amit már csak rakosgatunk jobbra-balra, amit azért őrizgetünk, hogy hátha jó lesz még valamire.
Soha semmire nem lesz jó.
Muszáj, hogy néha kidobjuk a szemetet a lelkünkből.
Mindent, ami feszít, szorít, agyonnyom, ami mérgezi a napjainkat, felesleges aggodalmakat, hamis érzelmeket, soha meg nem valósuló vágyakat, gyűlölködést, szorongást, kényszereket, és a félelmet, hogy soha nem lehetünk azzá, akivé válni szeretnénk.
Csak tiszta lélekkel lehetünk önmagunk.
Muszáj, hogy néha kidobjuk a szemetet az életünkből.
A tárgyakat, amiket gyűjtögetünk, a rossz érzéseinket, amik nyomasztanak, és van, hogy hátat kell fordítanunk a megszokottnak, az elvártnak, el kell engedni szerelmet vagy elfogadni a visszafordíthatatlant.
Az újrakezdés felszabadít.
Sokszor nehezünkre esik megszabadulni a dolgainktól. Erős a kötődés, és erős a félelem, hogy elveszítjük a biztonságérzetünket, nem tudunk kilépni a mindennapok diktálta rutinból. Félünk a magánytól, a változástól, az ürességtől. Félünk a hiányérzettől, a veszteségtől.
Meg kell tanulni veszíteni.
Mindenki gyűjt lomokat. Csak elhatározás kérdése mikor, mit dobunk ki.
