Magam sem értem sokszor, mi alapján vonzunk be embereket az életünkbe. Gyakran van úgy, hogy valamely élethelyzetünkben megjelenik valaki, aki adott pillanatban fontossá válik számunkra, s része lesz a mindennapjainknak. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnik, legtöbbször örökre, néha csak egy időre, akárhogy is, űrt hagy maga után.
Mindig csalódás, ha elveszítjük azt, akit barátnak hittünk. Értetlenül állunk, még akkor is, ha tudjuk az okát, de a legfájdalmasabb, ha magyarázat nélkül maradunk, s őrlődünk, hol hibáztunk vagy keressük a mentséget a másik számára, vélt lehetőségek alapján.
Mindannyiunknak voltak barátai középiskolából, egyetemről, akikről azt hittük, örökké tartó kapcsolatok lesznek. Aztán az élet mégis csak elsodort egymástól. Jó esetben maradtak az ünnepekre írt képeslapok és az osztálytalálkozók.
Azt hiszem, legtöbbször az a baj, hogy nem fektetünk elegendő energiát kapcsolataink ápolására. Valamiért azt hisszük, hogy a dolgok maguktól is működnek, várjuk, hogy a másik majd lép, ahelyett, hogy felvennénk a telefont és tárcsáznánk vagy megírnánk és elküldenénk azt a levelet.
Persze az is előfordul, hogy próbálkozásaink kudarcba fulladnak, s nem tehetünk mást, mint tiszteletben tartani, a másik ember elzárkózását. Mindig nehéz elviselni a visszautasítást.
Nem tudom, helyes-e végleg lemondani a számunkra fontos emberekről. Érdemes-e remélni, hogy valaha még az életünk részei lesznek, s nem csak kedves vendégek voltak, akik besétáltak az ajtónkon, jól érezték magukat és távoztak. Felmelegíthetők-e ezek a kapcsolatok, s nem túl sérülékenyek-e hosszú idő elteltével. Vajon visszatérhetnek-e ugyanazzal a felhőtlen bizalommal telítve, mint egykor. Nem tudom, csak kérdezek.
Életünk vendégei
2009 február 17. | Szerző: Bonita
Magam sem értem sokszor, mi alapján vonzunk be embereket az életünkbe. Gyakran van úgy, hogy valamely élethelyzetünkben megjelenik valaki, aki adott pillanatban fontossá válik számunkra, s része lesz a mindennapjainknak. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnik, legtöbbször örökre, néha csak egy időre, akárhogy is, űrt hagy maga után.
Mindig csalódás, ha elveszítjük azt, akit barátnak hittünk. Értetlenül állunk, még akkor is, ha tudjuk az okát, de a legfájdalmasabb, ha magyarázat nélkül maradunk, s őrlődünk, hol hibáztunk vagy keressük a mentséget a másik számára, vélt lehetőségek alapján.
Mindannyiunknak voltak barátai középiskolából, egyetemről, akikről azt hittük, örökké tartó kapcsolatok lesznek. Aztán az élet mégis csak elsodort egymástól. Jó esetben maradtak az ünnepekre írt képeslapok és az osztálytalálkozók.
Azt hiszem, legtöbbször az a baj, hogy nem fektetünk elegendő energiát kapcsolataink ápolására. Valamiért azt hisszük, hogy a dolgok maguktól is működnek, várjuk, hogy a másik majd lép, ahelyett, hogy felvennénk a telefont és tárcsáznánk vagy megírnánk és elküldenénk azt a levelet.
Persze az is előfordul, hogy próbálkozásaink kudarcba fulladnak, s nem tehetünk mást, mint tiszteletben tartani, a másik ember elzárkózását. Mindig nehéz elviselni a visszautasítást.
Nem tudom, helyes-e végleg lemondani a számunkra fontos emberekről. Érdemes-e remélni, hogy valaha még az életünk részei lesznek, s nem csak kedves vendégek voltak, akik besétáltak az ajtónkon, jól érezték magukat és távoztak. Felmelegíthetők-e ezek a kapcsolatok, s nem túl sérülékenyek-e hosszú idő elteltével. Vajon visszatérhetnek-e ugyanazzal a felhőtlen bizalommal telítve, mint egykor. Nem tudom, csak kérdezek.
Oldal ajánlása emailben
X