Reggel

2008 december 28. | Szerző: Bonita

Szeretem a reggeleket. Különösen az olyanokat, mint ez a mai. A napsütés átdereng a párán és utat tör az ablaküvegen keresztül, körbefutja a szobát, megpihen a falakon, békés, meleg fényt árasztva. Kávé és karácsonyillatú ez a reggel. Semmi dolgom, csak élvezni a béke pillanatait.

A reggelekben az a szép, hogy még gondjaink közepette is jobbnak látjuk a világot. Az agyunk tisztább, a gondolataink rendezettebbek. Reggel valahogy megoldódni látszanak a problémák.

Még a morcos reggeleknek is megvan a maguk varázsa. A sötét, ködös, hideg, nyűgös reggeleké, amikor húz az ágy, fáradtan bújsz a takaró mélyére azzal a görcsös tudattal, hogy indulni kell, kócosan és gyűrötten legyintesz a tükörbe és még a kávéd is keserűbb a szokottnál, ugye ismerős? De aztán kiviláglik az ég és te nekivágsz a napnak, simulnak a reggeli ráncok, s talán még egy halvány mosoly is megjelenik a szád szegletében. Élsz, dolgozol, létezel. A tiéd volt egy újabb reggel, bármilyen is.

A reggel kezdet és remény. Néha csak illúzió, vágy, hogy jobb napra ébredtünk, de van, hogy valósággá válik. Hiszed vagy nem, rajtad múlik.

 

Sokszor kívánom, bár megmaradna szép reggelek illékony varázsa. A tavaszi reggelek friss virág- és napillata, a nyári reggelek madárcsicsergős ébresztője, az őszi reggelek avarszagú párája, s a hideg, hókaparó hangú, téli hajnalok sötétje, ahogy az ablak alatt munkába sietőknek megroppan a lépte a hóban. Szeretem a reggeleket.

Egyedül

2008 december 27. | Szerző: Bonita

Néha jó egyedül. Magadba bújsz, beburkolózol a csöndbe, csak a gondolataid dübörögnek a fejedben, lazulsz és kizárod a külvilágot. Szabad vagy kívül és belül.

 

Azt hiszem, fontos, hogy képesek legyünk egyedül maradni önmagunkkal. Átélni az érzést, hogy kapcsolatban állunk a saját lelki életünkkel, megélni az én fontosságát, lesöpörni a külső kényszereket, elvárásokat, a megfelelést másoknak, nos, mindez felszabadítja a lelket, pihentet, erősít, felkészít azokra a napokra, amikor ismét társas lényekké kell válnunk, és fel kell vennünk újra az alkalmazkodás, másokkal törődés nehéz páncélját.

 

Muszáj időnként rendezni az összekuszálódott sorokat. Kell, hogy fontosak legyünk saját magunknak, mert csak így elvárható, hogy másoknak is fontosak legyünk. Az vagy, amit sugárzol. És ez olyan nehéz! De tanulható.

 

Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. Az egyedüllét felemel, a magány leépít. Az egyedüllétben csak te vagy, a magányt érezheted akkor is, ha nem vagy egyedül. De vigyázni kell, mert az egyedüllét olykor átváltozik magányossággá. Átéltem már ezt is nemegyszer.

Sok tapasztalat kellett ahhoz, hogy megtanuljak egyedül lenni, de ne váljak magányossá. Jól bánni az egyedül töltött percekkel nem egyszerű, mert az ember hajlamos ilyenkor előtérbe helyezni és felnagyítani a negatív gondolatait, előkaparni a sérelmeit, fájdalmait. Sokszor, mire észbe kap, szürke, tüskés gombóccá változott, amelyből ki se dugja az orrát, sebeket nyalogat, ahelyett, hogy előre nézne és keresné a megoldást, a kiutat.

 

Meg kell találni a jót az egyedüllétben. Azt, ami épít, ami jobbá és erősebbé tesz. Ami mosolyt csal az arcunkra könnyek helyett. Kell néha egyedül lenni, a szeretteink érdekében is. Kipihenni a muszájokat és kötelezőket, töltekezni hittel, reménnyel, örömmel, s tartalékolni belőle a szürke hétköznapokra. Aki képes a felhőtlen egyedüllétre, az képes a boldog együttlétre is. Így gondolom.

 

Ünnep

2008 december 26. | Szerző: Bonita

Észrevétlenül és visszavonhatatlanul belevesztem a hétköznapokba. A szürkeség beleivódott a csontjaimba, zsigereimbe, bekúszott a bőröm alá, eltompította az érzékeimet. Minden porcikám gondoktól reszket, lassú, lomha és kedvetlen vagyok. Keresem magamban az ünnepet.

Napok óta csak szedegetem, gyűjtögetem az öröm apró kis szilánkocskáit, próbálom összerakni egésszé, de csak hullnak szanaszét, mint a szélfútta hópelyhek. Keresem önmagam valóját, a mosolyt, a nevetést, a felszabadult lélegzetet. 

Voltak az idei karácsonynak apró szépségei. Kapaszkodtam beléjük, mint fuldokló a szalmaszálba, igyekeztem fülön csípni a pillanat varázsát és szorítottam az öklömben, nehogy elillanjon. Szemernyi morzsáit sikerült megőriznem. Keresem a lelki békémet, a nyugalmat, a megváltást.

Leülni végre, élvezni a forró kávé vagy tea ízét és illatát, átadni magamat a meghitt csendnek, egy meleg hangulatú beszélgetésnek, egy régóta áhított könyvnek, rég nem hallott zenének, és érezni magam körül a szeretteimet testi és lelki valójukban egyaránt. Keresem a méz-, fahéj- és fenyőillatú karácsonyt, a várakozás és készülődés izgalmát, az ajándékozás örömét, a csillagszórók fényében megvillanó angyalszárnyakat, az éjféli mise harangszavát.

Keresem a gyermekkori álmaim.

 

Nincs bennem szomorúság, csak aggodalom. Félelem attól, hogy elveszítem az ünnepet. Hogy letaglóz a világ, kiöli belőlem képességet, hogy pár percre megállítsam az időt, kitegyem a lelkem az asztalra és nyitott szívvel fogadjam az ünnep pillanatát. Keresem magamban az erőt és jóságot, az adni tudás és elfogadás erényét.

 

Kívánom, hogy legyen mindenkinek néhány perce, amikor őszintén átadja magát az örömnek, amikor átöleli és megsimogatja, akit szeret, amikor meghallja és megérti, ha szólnak hozzá és tiszta lélekkel ünnepel.

 

 

Szeretetteljes, boldog karácsonyt!