Lomtalanítás
2012 október 30. | Szerző: Bonita
Muszáj, hogy néha kidobjuk a szemetet az otthonunkból.
Mindent, ami ócska, törött, használhatatlan, ami felesleges, foglalja a helyet és csak útban van, ami elavult és értéktelen, amit már csak rakosgatunk jobbra-balra, amit azért őrizgetünk, hogy hátha jó lesz még valamire.
Soha semmire nem lesz jó.
Muszáj, hogy néha kidobjuk a szemetet a lelkünkből.
Mindent, ami feszít, szorít, agyonnyom, ami mérgezi a napjainkat, felesleges aggodalmakat, hamis érzelmeket, soha meg nem valósuló vágyakat, gyűlölködést, szorongást, kényszereket, és a félelmet, hogy soha nem lehetünk azzá, akivé válni szeretnénk.
Csak tiszta lélekkel lehetünk önmagunk.
Muszáj, hogy néha kidobjuk a szemetet az életünkből.
A tárgyakat, amiket gyűjtögetünk, a rossz érzéseinket, amik nyomasztanak, és van, hogy hátat kell fordítanunk a megszokottnak, az elvártnak, el kell engedni szerelmet vagy elfogadni a visszafordíthatatlant.
Az újrakezdés felszabadít.
Sokszor nehezünkre esik megszabadulni a dolgainktól. Erős a kötődés, és erős a félelem, hogy elveszítjük a biztonságérzetünket, nem tudunk kilépni a mindennapok diktálta rutinból. Félünk a magánytól, a változástól, az ürességtől. Félünk a hiányérzettől, a veszteségtől.
Meg kell tanulni veszíteni.
Mindenki gyűjt lomokat. Csak elhatározás kérdése mikor, mit dobunk ki.
Áprilisi nyár
2012 április 29. | Szerző: Bonita
Különös elegye van a tavasznak és a nyárnak. Reggel akkora vircsaftot csaptak a madarak a parkban, hogy minden lustaságom ellenére odacsábultam az ablakhoz. Elhúztam a sötétítőt, és bár még korán volt, a nap mégis olyan erővel hatolt át az üvegen, mint azt júliusban szokás, ugyanakkor a liget fái üdén rikítottak zöld pompájukban. Kitártam az ablakot, a levegő meleg volt, de friss, és enyhe szellő fújt; nyugtáztam, ez mégis csak április, és becsukott szemmel hagytam, hogy átjárja csontjaimat a tavaszi “kánikula”, kellett ez az átvacogott hét után.
Tegnap délután nagyot sétáltam a tóparton, próbáltam kiengedni a fáradt gőzt, elengedni a gondokat, túllépni az elmúlt hónap nehézségein. Néztem a sok embert, gyereket, kutyát, akik kipörögtek a szabadba, és azon gondolkodtam, lám a napfény, a friss levegő mennyi mosolyt, örömöt tud csalni az arcokra. Mindenki nyugodtnak, felszabadultnak látszott, pedig legtöbbjüket nyilván ugyanúgy nyomasztják a mindennapok, mégis át tudták adni magukat a szépségnek, szabadságnak, amit a természet nyújtott számukra. Szinte tömeg volt, mégis magányosnak éreztem magam, de nem a szó negatív értelmében; ez valahogy jó magány volt, mert el tudtam merülni a saját érzéseimben, ugyanakkor ott volt körülöttem ez a sok vidámság, hancúr, béke, ami kívülről tolta belém az energiát.
Megfogalmazódott bennem, hogy bármennyire is igénylem néha az egyedüllétet, szükségem van az emberekre, a külső megerősítésekre, a nyüzsgés okozta biztonságra, hogy nem vagyok egyedül a világban. Látni akarom a másik ember arcán a visszajelzést, hogy vacak az élet, vagy, hogy mégse annyira, tudni akarom, hogy más is szenved vagy örül, ki akarok csikarni egy mosolyt, vagy akár egy fájdalmas pillantást, érezni akarom a másikban a magam nyűgét vagy boldogságát. Benne akarok lenni a forgatagba, érezni, hogy az emberek kapcsolódnak egymáshoz, átveszik egymás rezdüléseit, hatnak egymásra és ez rám is hat, erősen, pozitívan; közösségi érzést akarok, a tudatot, hogy ha megfognám valaki kezét, elfogadná a kézfogásom.
Lehet, hogy utópia minden gondolatom, hiszen csak a boldogság látszatát képeztem le egy külső benyomás alapján, de megengedek magamnak annyi naivitást, hogy ameddig lélegzem, hiszek ilyen szentimentális dolgokban, mint összefogás, együttműködés, empátia, figyelem és tisztelet.
Talán még a szeretetben is hiszek, de ehhez, azt hiszem, gyakrabban kéne az áprilisi nyárban a tóparton sétálnom.
Vacak napok
2012 március 7. | Szerző: Bonita
Vannak vacak napok. Tudjátok, amikor semmi nem jön össze, amikor a megszokott, jól működő dolgok sehogy se működnek, amikor összeomlik a szépen felépített rendszer, és csak igyekszel átbukdácsolni a romokon.
Van, hogy nem is érti az ember, mi történik körülötte, egy ideig mintha kívül állna az eseményeken, csendes szemlélődőként, aztán hirtelen mégis benn találja magát a zűrzavar közepében, sérülten és bizonytalanul, keresve a kifelé vezető utat.
Van, amikor váratlanul rád zúdulnak a bajok, mintha a semmiből teremnének elő, és nyomnak lefelé, fojtogatnak, hogy alig kapsz levegőt, gondolkodni se tudsz, csak sodródsz az eseményekkel és kapkodsz egy mentőövért, bárki is dobja.
Van, hogy teljesen összekuszálódnak a szálak, átláthatatlan fátyolt vonva körénk, és a tanácstalanság szinte lebénít. Úrrá lesz rajtunk a kétségbeesés, egyedül érezzük magunkat a világban.
Van, hogy értjük a dolgok miértjét, de nem tudjuk a hogyanját. Vagy értjük és tudjuk, de nem tesszük.
Mert vannak vacak napok….
Március
2012 március 4. | Szerző: Bonita
Reggel arcomba kúszott a nap, melegen simogatott, átölelt, s olyan forróságot éreztem, hogy le kellett rúgnom magamról a takarót. Hosszúra nyúltam az ágyon, mint egy lustálkodó macska, és élveztem az ablakon átszűrődő fényt. Később, amikor a nyitott ablaknál szürcsölgettem a nélkülözhetetlen napindító kávét, hirtelen megcsapott egy semmivel össze nem téveszthető illat, ami vegyült a a térről beszüremkedő zsongással; madarak, gyerekek, kutyák zsibongtak, és a szél hordta felém a frissülő természet aromáját, zajait. Megtöltötte a lelkem szépséggel, energiával.
Eszembe ötlött egy március, úgy tizenkét évvel ezelőtt, mikor a tavasz még nem csak a megújulás, de a remény ígéretét is hordozta számomra. Annak a márciusnak minden pillanata beleivódott a zsigereimbe, könyörtelenül és kitörölhetetlenül. Valahányszor beköszönt, beleborzongok a rám törő emlékektől, újraélem a vágyakozás perceit, az együttlét örömeit.
Emlék és valóság. Folyton itt harcolnak egymással, kavarognak bennem, néha félre is vezetnek. Mert időnként feltámad múlt, az érzelmek újjászületnek, s tombolni szeretnének, de vannak gátak, amik megállítják, és ez a jelen, a való világ. Kár azon töprengeni, mi lehetne vagy lehetett volna. Azt a tavaszt, azt a márciust nem veszi el tőlem senki. S hogy mit hoz számomra ez a március? Ma egy szép vasárnapot hozott. 🙂
Nyár
2011 augusztus 12. | Szerző: Bonita
Ragyogó, szép októberi napunk van, igazi kirándulóidő. Elhanyagolható mellékzönge, hogy a naptár szerint augusztust írunk, a tények bizony azt mutatják, hogy hamisítatlanul itt az ősz, mégpedig a szebbik fajtából. Tiszta az ég, sehol egy felhő, innen az ablakból megtévesztően kánikulának látszik az időjárás, de odakint elállom a kardigánt meg a nadrágot, csak a napszemüveg emlékeztet a nyári öltözékre.
Nem bánom ugyan, hogy nincs negyven fok árnyékban, mégis érzek valami űrt; szavakba nem önthető hiányérzetem van, ami minden bizonnyal nosztalgikus emlékekből fakad. Talán a lelkem mélyén igenis hiányzik a forróság, ahogy csontig hatóan átmelegít a nap és megborzongat a meleg szél. Illatok, ízek, élmények, melyek mind csak a forró nyárhoz köthetők, belém ivódtak kitörölhetetlenül, és most felszínre kívánkoznak.
Felidéződnek bennem balatoni nyarak: a kenesei strand napolajjal kevert illata, az esti Balaton langyos, simogató vize, a sóstói fagyi íze, a szerelmes, fonyódi éjszakák, a zivatar almádiban, a szúnyoginváziós szalonnasütés Sajkodon, számtalan kincs a múltból. És persze más nyári csodák, mint a gyermekem születése, nem kímélt a kánikula akkor sem, de így volt jó.
Más nyarak is élnek az emlékeimben, utazósak, kirándulósak, kempingezősek, egy volt bennük a közös: igazi nyarak voltak.
Nem kímélnek minket a változások, győzzünk csak alkalmazkodni. Az idő múlásával egyre kevésbé rugalmas az ember, vágyik a megszokott jóra, és nehezen viseli, ami más és kevésbé jó. Legalábbis saját szempontból. Talán régebben is voltak hűvös nyarak és hómentes telek, emlékeink mégis azt őrzik, amit igazinak gondolunk.
Nekem mindenesetre egy dolog marad meg ebből a nyárból, a hiányérzet.
Köd
2009 november 23. | Szerző: Bonita
Lélekölő és nyomasztó. Nehéz, szürke és hideg, a mélybe húz és rád ül. Az a természeti jelenség, amelyről a szütyörgős nátha, a fejfájás, nehézlégzés, az esti lefekvésnél ránk törő, szűnni nem akaró köhögés jut eszembe.
Vagy a horrorfilmek gőzölgő párája a temető sírjai felett, az áthatolhatatlan, sűrű, tejfehér függöny a mögötte felsejlő fényekkel, amely titokzatos, egyszer s mind félelmetes is.
A köd nekem egyenlő a nyűgös reggelekkel, a fáradt, fásult tekintetekkel és mozdulatokkal, a kedvetlenséggel, az arcunkra fagyó páracseppekkel, a vacogósan összehúzott vállakkal és zsebre dugott kezekkel.
Egy ködös napon lassabban járnak a gondolatok, nehezebben húzódik mosolyra a száj, az érzékek szunnyadnak és kevésbé támadnak fel. Ilyenkor legszívesebben ágyban maradnál, fejedre húzott takaróval, s csak aludnál az első melengető napsütésig. Fényre vágysz, amely energiát, jókedvet és tiszta agyat varázsol, életet és színt hoz a szürkeségbe, feltölti a test és lélek akkumulátorait, újra embert farag belőled.
Sokszor csak bámulok ki az ablakon egy-egy ködös napon, s lesem a téren áthaladó embereket. Fázósan, mereven maguk elé bámulva sietnek, mintha futnának a rossz idő elől vagy a jó elébe, és magam is beleborzongok, mert szinte érzem, ahogy belehasítanak a nedves ködfalba, s alig várják, hogy végre célhoz érjenek. Nincs jobb ilyenkor, mint belekortyolni a forró teába, s begubózni egy puha takaróba.
Csakúgy, mint a rossz napok, a bánat, a fájdalom, a köd is illékony természetű. Jön, megy, leránt, de hagyja, hogy felállj, mert mögüle mindig feldereng a nap. Szerencsére.
Tükör
2009 október 28. | Szerző: Bonita
Reggelente, amikor a fürdőben éppen azon igyekszem, hogy embert faragjak magamból, el-eltűnődöm a tükör előtt. Olykor percekig csak nézem azt a számomra ismeretlennek tűnő embert, aki szürke, fáradt arccal néz vissza rám, s próbálok mosolyt formálni a lepittyedt, mély árkokkal körülvett ajkaimra, csillogást varázsolni a sötét karikákkal és sokasodó ráncokkal övezett szemeimbe. Bizony, nem mindig jó tükörbe nézni.
Gyakran gondolok mostanság az öregedésre. Mindig tiszteltem azokat a nőket, akik bizonyos koron túl méltósággal és derűvel viselik a test változásait, fittyet hánynak ráncoknak, petyhüdt bőrnek, elfogadják a zsírpárnácskákat, a ritkuló, egyre kezelhetetlenebb hajat, a nehézkessé váló mozgást, az itt fáj, ott fáj naponként jelentkező érzését, s nem csiholnak lelki problémát a múló idő maradandó nyomaiból.
Ez engem elgondolkodásra késztet, mert nehezen hiszem el, hogy egy adott pillanatban nem érzi minden nő, hogy összedől a világ, amint megpillant egy újabb ráncot a szeme sarkában vagy gödröcskét a combján. Néha komolyan megértem azokat, akik alávetik magukat plasztikai műtétnek, na, persze nem a tini lányokra gondolok, akik mellnagyobbítást kérnek születésnapjukra. De ha egy nő önbecsülését, közérzetét jobbá teszi, ha a bőre ránctalan vagy nem lóg a melle, és ezt anyagilag is megengedheti magának, sőt még a fájdalmat is jól bírja, miért ne?
Azért engem mégis csak jobban izgat, hogyan lehet egészséges lelkülettel túlélni a bizonytalanság időszakát. Azt hiszem, első lépésként meg kell barátkoznunk a tükörrel. Nem csak a külső képpel, ami visszatekint ránk, hanem a belső tükrünkkel is. Mert bármely életkorban a legnehezebb elfogadni magunkat teljes valónkban, kívül, belül egyaránt. Ám ha a testünk negatív változásokon megy keresztül, érzelmileg is megviselhet, sőt rányomhatja bélyegét mindennapjainkra, kapcsolatainkra, önértékelésünkre.
De vajon tényleg attól vagyunk elkeseredve, amit látunk vagy a saját elkeseredett énünk vetítődik ki testi valónkra?
Vajon az a fizikai valóság, amit a tükörben észlelünk, mennyire tükrözi a lelkiállapotunkat, mi az, ami ebből a valós kép, s mi az, amit sugárzunk a belsőnkből, s külső képként megjelenik?
Reggelente, amikor meglátom azt a fáradt, szürke arcot, vajon csupán az öregedés velejárója vagy csak egy gondokkal küszködő, túlhajszolt, negyvenes nő belső világának a megjelenése fizikai formában?
Mi az, ami kencékkel orvosolható, enyhíthető, s mi az, amihez önmagunk átértékelése szükségeltetik, a hozzáállásunk az élethez, a változásokhoz, a problémákhoz, az idő múlásához?
Mi az, ami egyik nőnél kiegyensúlyozott, békés öregkort hoz, másoknál depressziót vagy műtétek sorozatát?
Mitől lehet elfogadni az elkerülhetetlent, s természetesnek megélni a változásokat?
És nem utolsó sorban, hogyan befolyásolja a környezetünk, miképp is gondolkodunk magunkról, az öregedésről?
Azt hiszem, a legtöbb kérdés magában rejti a válaszokat. Test és lélek harmóniája kell ahhoz, hogy teljes egészet alkossunk, mindegy hol is áll az idő kereke. S ez kell ahhoz is, hogy túl minden környezeti hatáson, mások véleményén átlépve megalkothassuk a magunk ideológiáját, amely megoldásokat hozhat az ingatag percekben, derűt és elfogadást önmagunkkal szemben.
S akkor majd jó lesz tükörbe nézni hátralévő életünk minden reggelén.
Örökség VI.
2009 július 2. | Szerző: Bonita
Sose értettem, hogy a szüleim miért nem ünneplik a házassági évfordulójukat. Csak elejtett szavakból sejtem, hogy a háttérben a kettős lagzi szülte konfliktusok lapulnak. Anyám családja fényes, bazilikás, polgári esküvőt akart, ahová az úri társaság hivatalos, apámék pedig sátoros, falusi lakodalmat, a fél faluval, aki rokon, még ha nem is nagyon ismerik, de illik meghívni. Persze anyai nagyszüleimnek derogált együtt mulatni a tanulatlan parasztemberekkel, a másik oldal meg azért érezte kényelmetlenül magát, mert nem tudott megfelelni a puccos parádénak és az intellektuális társaságnak. Végül megegyeztek két különböző időpontban és helyszínen megrendezett esküvőben, és soha nem mesélnek arról, hogyan zajlottak ezek.
Az apám és anyám közötti neveltetésbeli, felfogásbeli különbségek már a házasságuk elején kiütköztek. Apám hozta a paraszti gondolkodását a nő családban elfoglalt szerepéről és a férfi mindenhatóságáról, míg anyám egy modern nő volt, aki ellenállt azoknak a törekvéseknek, amelyek őt másodosztályú emberré minősítik. Parázs viták, veszekedések tarkították a mindennapjaikat, sőt egy ízben anyám össze is csomagolt és hazaköltözött a szüleihez. Nagyapám ekkor már nem hagyta annyiban a dolgot, keményen fellépett apám agressziója ellen, ez egy időre aztán megbékélést hozott. Anyám visszaköltözött, és hamarosan gyarapodni kezdett a család.
A hatvanas évek közepe ragyogó időszak volt a fiatal párok életkezdéséhez. Volt munka, támogatták a lakáshoz jutást, olcsó volt az élet és ekkor vezették be a GYES-t, így az anyák otthon nevelhették gyermekeiket. Más kérdés, hogy ez a viszonylagos jólét hosszútávon gazdaságilag tönkretette az országot. Anyám gyakran mondogatja, hogy bár sokat kellett spórolniuk, volt biztonságérzetük és tudtak előre tervezni, nem úgy, mint a mostani fiatalok, akiknek bizonytalan a munkahelyük, a jövedelmük, és egyre nehezebben tudnak lakáshoz jutni. Apámék a gyártól kaptak lakást, ideszülettünk mindketten az öcsémmel. Jó környék volt, zöldövezet, közel a gyárhoz és anyám későbbi munkahelyéhez, a tsz-irodához, amely gyakorlatilag a házunk mögött állt. Amikor nagyobbacska lettem, az utcánk végében álló óvodába jártam és reggelente egyedül ballagtam végig a járdán, miközben anyám a kapuból figyelt csecsemő öcsémmel a karján. Úgy emlékszem, boldog időszakot éltünk.
A testvérem születésével kezdtük kinőni a két szobát, ezért apám állást változtatott, és az IKV-hoz (Ingatlankezelő Vállalat) ment dolgozni. Nemhiába, mert rögtön kiutaltak számára egy háromszobás, földszinti lakást a város legelső, újonnan épült panelépületében. Itt nőttünk fel, s a szüleim a mai napig ebben a házban élnek, bár az akkor még családi házas környék ma már hatalmas lakótelep.
Apám, hogy megerősítse pozícióját és további kedvezményeket csikarjon ki a cégből, belépett a munkásőrségbe is és elvégezte a marxista egyetemet. Ez számomra, a mostani eszemmel és tudásommal, borzasztó képmutatónak tűnik, ismerve apám véleményét az akkori rendszerről. De igazság szerint ebben az időben sokan léptek be a pártba, vagy a párt irányítása alá tartozó szervezetekbe, csak hogy több prémiumhoz, juttatáshoz, üdülési lehetőségekhez jussanak. Nyilván mi is ennek köszönhetjük, hogy a hetvenes évek közepére autónk lett, minden nyáron a Balaton mellett nyaraltunk a vállalati üdülőben, sőt külföldre is eljuthattunk, ami bizony nem volt általános dolog.
Apám nagy játékos volt, mert amikor már nem látszódott előbbre jutási lehetőség, gondolkodás nélkül visszament a gyárba, természetesen nagyobb fizetésért és osztályvezetői állásért. Végül aztán innen is ment nyugdíjba.
Anyám közben szorgalmasan dolgozott a tsz-irodán, és szépen, csendben maga is gyarapította a család vagyonkáját. Belépett a tagságba, ami földrésszel és terményjuttatással járt, aztán elvégezte a mérlegképes könyvelői szakot és üzemgazdász lett. Ezáltal magasabb pozícióba került, szép fizetéssel, de apámmal ellentétben, akinek gyakran voltak konfliktusai a munkahelyén, lekezelő, tudálékos viselkedése és hirtelen természete miatt, anyámat szerették a munkatársai, és főnökként is elfogadták, becsülték. Talán nem véletlen, hogy a rendszerváltás környékén, amikor a gyár „fiatalított” és külföldi érdekeltségei is lettek, apámat az elsők között küldték korengedménnyel nyugdíjba, míg anyám a mai napig dolgozik, mert őt viszont visszahívták, sőt könyörögtek neki, hogy maradjon.
Különös az élet, és felnőtt fejjel fel nem foghatom, mi az, ami ezt a két teljesen különböző neveltetésű és természetű embert ilyen hosszú ideig együtt tartotta. Abban sem vagyok biztos, hogy pozitív példaként kell rájuk tekintenem, már ami a házasságukat illeti. Gyermekként egy-egy nagyobb veszekedés vagy tönkretett ünnep után gyakran imádkoztam azon, bárcsak elválnának, s lenne nyugodtabb életünk. Mégis van valami tiszteletreméltó abban, ahogy végiggyalogolták egymás mellett az életet és összefognak, ha segítségre van szükségünk. Mert a család számukra mégis csak szent, s mi vagyunk a kapocs az öcsémmel, ami közös gondolkodásra készteti őket. És bárhogy is alakul még a további sorsunk, ők a mi örökségünk, amit a génjeinkben hordozunk.
Örökség V.
2009 június 30. | Szerző: Bonita
Békés, boldog karácsonyt mindenkinek!
2014 december 23. | Szerző: Bonita
Oldal ajánlása emailben
X