A gyermek

2008 szeptember 21. | Szerző: Bonita

Mindig nagy családról álmodoztam. Sok gyerek, nagy ház, gondoskodó férj. Az élet úgy hozta, hogy egy gyermekem lett, akit egyedül nevelek egy kis lakásban. 

Nekem fontos része az életemnek, hogy gyermekem van. Egy barátnőm soha nem akart gyereket, másoknak nem lehet, s vannak, akik szeretnének, de az életkörülményeik még nem engedik meg, hogy lehessen. A munkám során gyakran találkozom olyan nőkkel, akiknek sok gyerekük van – némelyikük gondos, jó anya, de vannak, akik nem sokat törődnek az utódaikkal. Furcsa, de azok a gyerekek, akiknek rossz anyjuk van, sokkal ragaszkodóbbak, más kérdés, hogy felnőttként a többségük szintén rossz anya lesz.

Nem tudom, hogy valójában mi befolyásolja a gyermek utáni vágyat. Mitől van, hogy egyes nők szinte belebetegednek, ha nem lehet gyermekük, mások még a gondolatától is irtóznak, hogy teherbe eshetnek? Miért nem oda születik a sok gyermek, ahol vágynak rá, ahol van felelősségtudat, szeretet? És miért kell felnőnie gyermekeknek szegénységben vagy szeretetlenségben? Minek alapján osztogatja a Jóisten a lapokat?

 

Azt látom, hogy a jómódú családokban kevesebb gyerek születik, mint a szegény családokban. Most nem arról szeretnék beszélni, hogyan próbálnak megélni emberek a családi pótlékból és a gyerekek után járó segélyekből, ilyen is van. Az zavar, hogy akinek módja lenne sok gyereket nevelni, az nem teszi, fontosabb a karrier és a sok pénz nyújtotta kényelem, szabadság. Gyakran teljesebb érzelmi életet élnek az egyszerű, tanulatlan, kevés jövedelemből élő emberek, mint a gazdagok. Csupán, mert több időt szánnak a gyerekeikre és egymásra. Nem a lumpen rétegről beszélek. Mert ott az ellenpélda is, amikor meggondolatlanul, sanyarú körülmények közé szülnek halomra gyerekeket, aztán az utca nevel meg az állam. Ők is felnőnek és reprodukálják önmagukat.

 

Egyik kolléganőm tíz évig próbálkozott, hogy gyermeke legyen, végigjárt minden lehetőséget, ami csak létezik. Végül örökbe fogadtak egy kislányt, akivel most boldogok. Szerettek volna másik gyermeket is örökbe fogadni, de olyan nehézkes és hosszadalmas procedúrán kellett volna átesniük, hogy inkább lemondtak róla. Tele vannak az otthonok eldobott vagy árva gyerekekkel. Naponta mondanak le kamaszlányok vagy szerencsétlen helyzetbe került nők a csecsemőjükről, akik jó családokba kerülhetnének, ha a törvények rugalmasabbak és gyermek centrikusak lennének. Elég durva dolog évekig várólistán lenni és megalázó vizsgálódásokon átesni annak, akinek nem lehet sajátja, de becsülettel és szeretettel felnevelné másét.

 

A közelmúltban láttam egy megrázó filmet az orosz utcagyerekek életéről. Sírtam közben. Magam is tapasztaltam hasonlót Kolozsváron, kéregető, szipuzó kisgyerek, tán 9-10 év körüli, mocskos, rongyos, agresszív. Kérdem én, hol vannak a felnőttek, akiknek dolguk, hogy megvédjék őket az ilyen élettől?

Mindig felháborít, ha gyermeket ér bántás. Hisz gyenge és kiszolgáltatott, biztonságra van szüksége. Vajon milyen sorsa lehetett volna ennek a kisgyereknek, ha magához veszi valaki, aki meleg, családi fészekben neveli?

 

Azt hiszem, még nem mindig értik az emberek, hogy a gyermek a jövő. Olyan társadalom fog születni, amilyet majd azok a gyerekek építenek, akik most nőnek fel. Az, hogy mit visznek tovább a felnőtt életükbe, rajtunk múlik, a mi felelősségünk. Mint ahogy az is, hogy hányan viszik tovább és milyen tudással. Erre kéne gondolni.
Én tisztelem azokat a nőket, akik gyermekeket szülnek a világra és szeretettel nevelik őket. De el tudom fogadni, ha valakinek ez nem életcél, ő majd más fontos dolgot tesz. De az, aki gyermeket vállal, kérem, felelősséggel tegye! 

 

Türelem

2008 szeptember 6. | Szerző: Bonita

A türelem, szerintem, az egyik olyan tulajdonság, amely teljesen a mai ember természete ellen való. Valahányszor gyakoroljuk ezt az erénynek titulált jellemvonást, szabályos lelki terrort alkalmazunk magunkon. Néha elgondolkodtat, vajon miért teremtettünk olyan világot magunk köré, amely a rohanásról, az egymáson való átgázolásról szól. Érdekes lenne utánanézni a történelemben, vajon melyik kor szüleménye a türelmetlenség. Lehet, hogy eredendően azok vagyunk? 

Azt hiszem, a türelem nem velünk született dolog. Egy életen át tanuljuk, gyakoroljuk, mert minden élethelyzetünk más fajta türelmet kíván. Alapból minden ember türelmetlennek születik, mindent akar és rögtön, zavarja a várakozás és ideges lesz a neki nem tetsző dolgoktól. Az egymással való érintkezés, együttélés mégis megköveteli tőlünk, hogy bizonyos helyzetekben türelmesek legyünk. Képzeljük csak el, ha egy szobában együtt van jó pár ember és mindenki egyszerre beszél, mert nincs türelmük végighallgatni a másikat. Vagy ha egy munkahelyen az egyik ember habitusánál fogva lassabban végzi a munkát a másiknál és azért hibázik, mert sürgetik. De mondhatunk példát a családból is, ha a gyermekünk reggel lassan készülődik, és türelmetlenségből inkább mi öltöztetjük fel, mikor fog önállóságot tanulni?
A türelmetlenség, úgy látom, gyakran szül agressziót. Elég egy reggeli csúcsforgalomban körülnézni. És az agresszió nem más, mint egy másik ember ellen irányuló támadás, bármi is az oka, számomra mindig ijesztő. Mindazonáltal azt gondolom, minden ember, aki aktív részese a világnak, legyen bármilyen jó lélek, átélte már az agresszivitás érzését. Mert a türelmetlenség kihozza belőlünk az ösztönt.

Gyakran leszóljuk, sőt elítéljük a türelmetlen embert, de vajon tényleg ennyire negatívan kell értelmeznünk a türelmetlenséget? Biztos, hogy csak a türelem visz előrébb minket? Ha Kolumbusz annak idején türelmes lett volna, sosem fedezi fel Amerikát. Newton ellenben türelmesen kivárta, amíg az alma a fejére pottyan. Kinek volt igaza? Mi tett több jót az emberiségnek : Teréz anya végtelen jósága és türelme, vagy a spanyol hódítók véres agressziója? Ismét jó és rossz harca, vonzás és taszítás.

 

Ha választhatok, én inkább türelempárti vagyok. De nem tudom függetleníteni magam a világ folyásától, hiszen benne élek, és a fennmaradásom érdekében valamilyen szinten alkalmazkodnom kell ahhoz a tempóhoz, amit diktál. De semmi pénzért sem teszem elvtelenül, elfogadva, hogy csak az egyik vagy a másik oldal létezik. Bármilyen nehéz feladat, muszáj összhangot teremteni fekete és fehér között, és az semmiképpen sem a szürke.