Különös elegye van a tavasznak és a nyárnak. Reggel akkora vircsaftot csaptak a madarak a parkban, hogy minden lustaságom ellenére odacsábultam az ablakhoz. Elhúztam a sötétítőt, és bár még korán volt, a nap mégis olyan erővel hatolt át az üvegen, mint azt júliusban szokás, ugyanakkor a liget fái üdén rikítottak zöld pompájukban. Kitártam az ablakot, a levegő meleg volt, de friss, és enyhe szellő fújt; nyugtáztam, ez mégis csak április, és becsukott szemmel hagytam, hogy átjárja csontjaimat a tavaszi “kánikula”, kellett ez az átvacogott hét után.
Tegnap délután nagyot sétáltam a tóparton, próbáltam kiengedni a fáradt gőzt, elengedni a gondokat, túllépni az elmúlt hónap nehézségein. Néztem a sok embert, gyereket, kutyát, akik kipörögtek a szabadba, és azon gondolkodtam, lám a napfény, a friss levegő mennyi mosolyt, örömöt tud csalni az arcokra. Mindenki nyugodtnak, felszabadultnak látszott, pedig legtöbbjüket nyilván ugyanúgy nyomasztják a mindennapok, mégis át tudták adni magukat a szépségnek, szabadságnak, amit a természet nyújtott számukra. Szinte tömeg volt, mégis magányosnak éreztem magam, de nem a szó negatív értelmében; ez valahogy jó magány volt, mert el tudtam merülni a saját érzéseimben, ugyanakkor ott volt körülöttem ez a sok vidámság, hancúr, béke, ami kívülről tolta belém az energiát.
Megfogalmazódott bennem, hogy bármennyire is igénylem néha az egyedüllétet, szükségem van az emberekre, a külső megerősítésekre, a nyüzsgés okozta biztonságra, hogy nem vagyok egyedül a világban. Látni akarom a másik ember arcán a visszajelzést, hogy vacak az élet, vagy, hogy mégse annyira, tudni akarom, hogy más is szenved vagy örül, ki akarok csikarni egy mosolyt, vagy akár egy fájdalmas pillantást, érezni akarom a másikban a magam nyűgét vagy boldogságát. Benne akarok lenni a forgatagba, érezni, hogy az emberek kapcsolódnak egymáshoz, átveszik egymás rezdüléseit, hatnak egymásra és ez rám is hat, erősen, pozitívan; közösségi érzést akarok, a tudatot, hogy ha megfognám valaki kezét, elfogadná a kézfogásom.
Lehet, hogy utópia minden gondolatom, hiszen csak a boldogság látszatát képeztem le egy külső benyomás alapján, de megengedek magamnak annyi naivitást, hogy ameddig lélegzem, hiszek ilyen szentimentális dolgokban, mint összefogás, együttműködés, empátia, figyelem és tisztelet.
Talán még a szeretetben is hiszek, de ehhez, azt hiszem, gyakrabban kéne az áprilisi nyárban a tóparton sétálnom.
Áprilisi nyár
2012 április 29. | Szerző: Bonita
Különös elegye van a tavasznak és a nyárnak. Reggel akkora vircsaftot csaptak a madarak a parkban, hogy minden lustaságom ellenére odacsábultam az ablakhoz. Elhúztam a sötétítőt, és bár még korán volt, a nap mégis olyan erővel hatolt át az üvegen, mint azt júliusban szokás, ugyanakkor a liget fái üdén rikítottak zöld pompájukban. Kitártam az ablakot, a levegő meleg volt, de friss, és enyhe szellő fújt; nyugtáztam, ez mégis csak április, és becsukott szemmel hagytam, hogy átjárja csontjaimat a tavaszi “kánikula”, kellett ez az átvacogott hét után.
Tegnap délután nagyot sétáltam a tóparton, próbáltam kiengedni a fáradt gőzt, elengedni a gondokat, túllépni az elmúlt hónap nehézségein. Néztem a sok embert, gyereket, kutyát, akik kipörögtek a szabadba, és azon gondolkodtam, lám a napfény, a friss levegő mennyi mosolyt, örömöt tud csalni az arcokra. Mindenki nyugodtnak, felszabadultnak látszott, pedig legtöbbjüket nyilván ugyanúgy nyomasztják a mindennapok, mégis át tudták adni magukat a szépségnek, szabadságnak, amit a természet nyújtott számukra. Szinte tömeg volt, mégis magányosnak éreztem magam, de nem a szó negatív értelmében; ez valahogy jó magány volt, mert el tudtam merülni a saját érzéseimben, ugyanakkor ott volt körülöttem ez a sok vidámság, hancúr, béke, ami kívülről tolta belém az energiát.
Megfogalmazódott bennem, hogy bármennyire is igénylem néha az egyedüllétet, szükségem van az emberekre, a külső megerősítésekre, a nyüzsgés okozta biztonságra, hogy nem vagyok egyedül a világban. Látni akarom a másik ember arcán a visszajelzést, hogy vacak az élet, vagy, hogy mégse annyira, tudni akarom, hogy más is szenved vagy örül, ki akarok csikarni egy mosolyt, vagy akár egy fájdalmas pillantást, érezni akarom a másikban a magam nyűgét vagy boldogságát. Benne akarok lenni a forgatagba, érezni, hogy az emberek kapcsolódnak egymáshoz, átveszik egymás rezdüléseit, hatnak egymásra és ez rám is hat, erősen, pozitívan; közösségi érzést akarok, a tudatot, hogy ha megfognám valaki kezét, elfogadná a kézfogásom.
Lehet, hogy utópia minden gondolatom, hiszen csak a boldogság látszatát képeztem le egy külső benyomás alapján, de megengedek magamnak annyi naivitást, hogy ameddig lélegzem, hiszek ilyen szentimentális dolgokban, mint összefogás, együttműködés, empátia, figyelem és tisztelet.
Talán még a szeretetben is hiszek, de ehhez, azt hiszem, gyakrabban kéne az áprilisi nyárban a tóparton sétálnom.
Oldal ajánlása emailben
X