Örökség III.
2009 március 12. | Szerző: Bonita
Mindeközben nagyapám csendes beletörődéssel szemlélte, ahogy nagyanyám átveszi a családban az irányítást. Annak ellenére, hogy megszűntek a hatósági ellenőrzések, még mindig összerezzent, ha csöngettek vagy megszólalt valahol a sziréna. A jó kedélyű, sportos, fess férfiból egy megtört, zárkózott ember lett, aki egyre többször nyúlt a pohár után.
Munka után leginkább olvasni szeretett, vagy üldögélt a konyhában és cigarettázott, és valahányszor elugrott valamiért nagyanyámnak a boltba, mindig tett egy kitérőt a resti felé, ahol lehúzott néhány fröccsöt. Erre a szokására gyermekként is emlékszem, néha engem is magával vitt és fizetett egy málnaszörpöt vagy fagylaltot, nehogy beáruljam. Nemcsak azért, mert “lekenyerezett”, de puszta szolidaritásból és szeretetből sem mondtam igazat nagyanyámnak, bárhogy faggatott. Nagyanyám nagyon haragudott az italozásért.
Anyám és nagyapám szoros lelki kapcsolatban álltak, gyakran kötöttek szövetséget nagyanyám szigorával szemben, amit én mindig is megértettem.
Nagyapám a piaristáknál tanult és rendkívül művelt, intelligens ember volt. Csodáltam a tudását, ahogy kívülről fújta a verseket, latin szövegeket, a történelmi és irodalmi ismeretei hihetetlenül sokoldalúak voltak. Lenyűgözött a végtelen türelme és intelligenciája, ahogy nagyanyám zsarnoki természetét és hisztijeit kezelte. Sose féltem tőle vagy haragudtam rá, ha ivott, részegen is kedves, barátságos volt, legfeljebb elaludt a fotelban. Alapvetően senkit sem zavart, és senkit sem érdekelt, mi megy végbe a lelkében. Egyedül anyám sírdogált néha miatta. Sajnálta és szerette.
Amikor apám eljegyezte anyámat, nagyapámban valami ismét összetört. Azt hiszem, mindig is ellenezte ezt a kapcsolatot. De nagyanyám harcot indított azért, hogy a család ismét magas társadalmi pozícióba kerüljön.
Folyt. köv.
Örökség II.
2009 március 7. | Szerző: Bonita
Anyám szőke, babaarcú, törékeny kislány volt, a nagyapám fajtájából, csendes, alkalmazkodó és szorongó természetét is tőle örökölte. Nagyanyám kemény szigorral nevelte és hamar munkára fogta. Már tíz éves korában a város egyik feléből a másikba hordta az anyatejet csecsemő unokatestvérének, akit az édesanyja nem tudott szoptatni. Hazafelé menet elhozta a kórházban előfizetett ebédet, és elmosogatott, mire a szülei hazaértek a gyárból. A szombatonként befogták házi munkára, takarított, bevásárolt vagy segített a mosásban, hordta a szennyes ruhát a pincében lévő mosókonyhába, a mosottat pedig az udvarra, ahol a többi hasonló korú lánnyal együtt teregettek a szárítókötélre.
Anyám az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején volt gimnazista, és szigorú neveltetése ellenére időnként kitört belőle a lázadó kamasz. Titokban cigarettázott, kávézott, és a barátnőivel iskola után összejöveteleket tartottak valamelyikük lakásán, ahol hallgatták az éppe
n aktuális slágereket és likőrt ittak. Egyszer-kétszer persze lebuktak, de semmilyen büntetés nem gátolta őket abban, hogy újra és újra kóstolgassák az édes életet.
Nagyanyám úrilányt szeretett volna faragni anyámból, ezért tánciskolába és zongoraórára járatta, és mindig csinosan,elegánsan öltöztette.
Sokszor egész éjszaka kattogtatta a varrógépet a fűtetlen kisszobában, és ki tudja honnan szerzett olcsó, de minőségi anyagokból egyre másra varázsolta anyámnak a legdivatosabb ruhákat. Kanadába disszidált öccse rendszeresen küldözgetett színes divatlapokat, ezekből merítette az ötleteit. Rettentő büszke volt arra, hogy az egész házban nem volt még egy ilyen szépen öltözött lány, mint az ő gyereke. Anyám irigység tárgya volt a barátnői körében, kevesen hordtak akkoriban nyugati holmikat. 
Amikor anyám szép, nagylánnyá serdült, nagyanyám tudatosan kezdte keresni számára a jó partit. Diplomás, jómódú férjet keresett, ezért körültekintően szervezte a család társasági életét. Ötórai teákra jártak egy belvárosi szálloda cukrászdájába, nyári szünetekben pedig magával vitte anyámat a gyárba, ahol kifutóként dolgozott, és reménykedett, hogy összehozza a jó sors egy mérnökemberrel.
Mivel anyám csinos volt és kedves, hamar körülzsongták a férfiak, mégis nehezen ismerkedett, mert nagyanyám folyton gardírozta, rajta tartotta a szemét, mikor, kivel találkozik, beszél, táncol, randevúzik.
És 16 éves korában anyám megismerkedett apámmal.
Folyt. köv.
Örökség I.
2009 március 5. | Szerző: Bonita
Anyai nagyszüleim a Horthy-korszakban voltak fiatalok. Mindketten szigorú, katolikus, polgári családban nevelkedtek, és társadalmi pozíciójuk révén viszonylag gondtalan életet éltek. Mindennapjaikat a katekizmus szabályai, a külsőségek, az elvárásoknak való megfelelés hatotta át. Annak ellenére, hogy kiegyensúlyozott anyagi körülmények között nőttek fel, családjaik takarékosságra, munkára nevelték őket, ugyanakkor fontos része volt az életüknek a nagy társasági élet is.
Már folyt a háború, amikor összeházasodtak, de sokáig mit sem éreztek belőle, nagyapámnak jó állása volt, olyannyira, hogy még cselédre is futotta, nagyanyám pedig példásan vezette a háztartást és szervezte a társasági összejöveteleket.
Anyám a háború vége felé született, és mindössze néhány hónapos volt, mikor a nagyszüleimet kitelepítették Németországba. Egyik napról a másikra veszítették el mindenüket. A szigorú neveltetés ekkor kamatozott. Nagyapám egy percig sem habozott bármely kétkezi munkát elvállalni, még bányában is dolgozott, míg nagyanyám ügyesen üzletelt a harisnyájában kicsempészett ékszerekkel, vállalt mosást, takarítást, és határozott, néha kissé erőszakos jellemének köszönhetően sose hiányzott kenyér, tej, olykor még hús is az asztalról.
A háború után nagy szegénységre és a szocializmusra jöttek haza. Évekbe telt, mire visszaszerezték a bútoraikat és kalandos módon még néhány családi ereklye is előkerült, bár ez az anyagi helyzetükön mit sem változtatott.
Nagyapám gyári munkás lett, és mivel művelt, intelligens ember volt, szót értett az egyszerű emberekkel, hamarosan megválasztották a munkástanács vezetőjének.
Nagyanyám irodára került, szintén egy nagy gyárba, kilónyi kitüntetése lett, mint kiváló dolgozó, megbízható, precíz és becsületes volt, ezért aztán brigádvezető lett.
Mindeközben szidták a rendszert, visszasírták a Horthy-korszakot és vasárnaponként templomba jártak. Amit megőriztek egykori életükből, az a nagy társasági élet volt. Otthon csak egy szobát fűtöttek, de esténként a „Zenésbe” jártak, olykor még anyámat is elvitték, beszélgettek, nótáztak, táncoltak és rengeteget nevettek. Sportolók, zenészek és értelmiségiekből lett gyári munkások alkották a társaságot.
Gyermekként sokat nézegettem a róluk készült fotókat. Boldognak látszottak.
’56 mérföldkő volt a család életében. Nagyapámat koholt vádak alapján letartóztatták, majd minden indoklás nélkül néhány nap múlva kiengedték. Kemény hónapok jöttek. Az AVH sokszor éjszaka tört rájuk, nagyapámat bevitték, faggatták, majd kiengedték, senki nem értette, mit akarnak.
Anyám 11 éves volt és rettegett. Nagyanyám keményen tartotta magát annak ellenére, hogy gyakran betegeskedett, nagyapám pedig szép, lassan alkoholista lett.
Folyt.köv.
Életünk vendégei
2009 február 17. | Szerző: Bonita
Magam sem értem sokszor, mi alapján vonzunk be embereket az életünkbe. Gyakran van úgy, hogy valamely élethelyzetünkben megjelenik valaki, aki adott pillanatban fontossá válik számunkra, s része lesz a mindennapjainknak. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnik, legtöbbször örökre, néha csak egy időre, akárhogy is, űrt hagy maga után.
Mindig csalódás, ha elveszítjük azt, akit barátnak hittünk. Értetlenül állunk, még akkor is, ha tudjuk az okát, de a legfájdalmasabb, ha magyarázat nélkül maradunk, s őrlődünk, hol hibáztunk vagy keressük a mentséget a másik számára, vélt lehetőségek alapján.
Mindannyiunknak voltak barátai középiskolából, egyetemről, akikről azt hittük, örökké tartó kapcsolatok lesznek. Aztán az élet mégis csak elsodort egymástól. Jó esetben maradtak az ünnepekre írt képeslapok és az osztálytalálkozók.
Azt hiszem, legtöbbször az a baj, hogy nem fektetünk elegendő energiát kapcsolataink ápolására. Valamiért azt hisszük, hogy a dolgok maguktól is működnek, várjuk, hogy a másik majd lép, ahelyett, hogy felvennénk a telefont és tárcsáznánk vagy megírnánk és elküldenénk azt a levelet.
Persze az is előfordul, hogy próbálkozásaink kudarcba fulladnak, s nem tehetünk mást, mint tiszteletben tartani, a másik ember elzárkózását. Mindig nehéz elviselni a visszautasítást.
Nem tudom, helyes-e végleg lemondani a számunkra fontos emberekről. Érdemes-e remélni, hogy valaha még az életünk részei lesznek, s nem csak kedves vendégek voltak, akik besétáltak az ajtónkon, jól érezték magukat és távoztak. Felmelegíthetők-e ezek a kapcsolatok, s nem túl sérülékenyek-e hosszú idő elteltével. Vajon visszatérhetnek-e ugyanazzal a felhőtlen bizalommal telítve, mint egykor. Nem tudom, csak kérdezek.
Kisvárosi élet
2009 január 23. | Szerző: Bonita
A város, ahol élek, szülőhelyem is egyben. Bár erős a kötődésem hozzá, sose gondoltam, hogy ne tudnék bárhol másutt is letelepedni. Többször is adódott életemben, hogy hosszabb, rövidebb időre másik városba költöztem, de valami okból végül mégiscsak ott kötöttem ki, ahonnan indultam. Amíg tartott a felfedezés, az újdonság varázsa, dúlt bennem a lelkesedés, ami aztán ugyanúgy megszokássá, a mindennapokhoz való alkalmazkodássá vált.
Gyakran előfordul, hogy a fővárosba utazom. Fiatalabb koromban imádtam a nyüzsgő lüktetést, ahogy rám zúdult az a rengeteg látnivaló, kavalkád, élveztem, hogy él a város, és vele együtt dobbant a szívem. Ma már fáraszt a zaj, a tömeg, a rossz levegő, azt hiszem, végérvényesen kisvárosivá váltam.
Ám az én városom is sokat változott az elmúlt másfél évtizedben. Szerintem leginkább az emberek változtak, a világ nagy válságai ide is elértek, nemcsak gazdaságilag, hanem lélekben és gondolkodásban is. A rohanás, a fásultság, nemtörődömség beleivódott az emberek zsigereibe, elpusztítva a kisváros egyik legfőbb értékét, a közösségi szellemet. Nyomokban azért még fellelhető egy-egy mozgalom, mondjuk egy szobor megmentéséért vagy egy otromba építmény lebontásáért, ezek többnyire célhoz is vezetnek, de ha mész az utcán, egyre kevesebb olyan ember jön veled szemben, aki rád mosolyog, köszön, leginkább üres tekintetekkel találkozhatunk. Ez engem elszomorít. Néhány éve még a nyugalom és derű jelképe volt a belváros, sétáló párokkal, galambokat kergető kisgyerekekkel, jókedvűen beszélgető kismamákkal, nyugdíjasokkal. Ma azt látom, hogy hiába a felújított, barátságos városkép, ha nem tölti meg fény, belefakul a szürkeségbe.
Vannak azért maradandó dolgok, és ezek nem mások, mint az apró, ízléses üzletek, melyekbe már kisgyerekként is jártam, sokszor a nagyszüleimmel. Megvan ezeknek a boltocskáknak a maguk varázsa. Nyilván nem vetekedhetnek a nagyáruházak áruválasztékával, de itt az eladók kedvesek, figyelmesek, listára vesznek, ha nem kapod meg, amit keresel, sőt, ha törzsvásárló vagy, kapsz kedvezményt is. Nekem még hitelem is van az egyik kis élelmiszerboltban, ahová gyakran betérek, amikor sokáig dolgozom és nincs kedvem elbóklászni valamelyik szupermarketbe.
Gyermekkorom óta kedvencem egy kicsiny könyvesbolt, pont a belváros szívében. Évtizedek óta ugyanott áll, jöhet bármilyen gazdasági válság, kőkeményen állja a sarat. Mindig naprakész, és a tulajtól bármit kérhetsz, rögvest a polcra nyúl és a kezedbe nyomja, és nincs olyan könyv, amit meg ne szerezne, ha megígéri. Ő az a könyvárus, aki nemcsak a borítóját, de a tartalmát is ismeri a könyveknek, szívesen beszélget veled, ajándékötletet ad, és sokszor kitalálja, melyik olvasmány is illene az adott pillanatban hozzád.
Néha bekukkantok nagyáruházakba is, de egyik sem vetekszik ennek a kis üzletnek a bájával és értékeivel.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a belvárosban élek. Amellett, hogy kényelmes, nap, mint nap hosszú sétákat teszek a gyönyörű, macskaköves, utcákon, csodálva a szépen helyreállított szecessziós és klasszicista épületeket, az igényes, szép szobrokat, ivókutakat.
Szeretem a városom.
Reggel
2008 december 28. | Szerző: Bonita
Szeretem a reggeleket. Különösen az olyanokat, mint ez a mai. A napsütés átdereng a párán és utat tör az ablaküvegen keresztül, körbefutja a szobát, megpihen a falakon, békés, meleg fényt árasztva. Kávé és karácsonyillatú ez a reggel. Semmi dolgom, csak élvezni a béke pillanatait.
A reggelekben az a szép, hogy még gondjaink közepette is jobbnak látjuk a világot. Az agyunk tisztább, a gondolataink rendezettebbek. Reggel valahogy megoldódni látszanak a problémák.
Még a morcos reggeleknek is megvan a maguk varázsa. A sötét, ködös, hideg, nyűgös reggeleké, amikor húz az ágy, fáradtan bújsz a takaró mélyére azzal a görcsös tudattal, hogy indulni kell, kócosan és gyűrötten legyintesz a tükörbe és még a kávéd is keserűbb a szokottnál, ugye ismerős? De aztán kiviláglik az ég és te nekivágsz a napnak, simulnak a reggeli ráncok, s talán még egy halvány mosoly is megjelenik a szád szegletében. Élsz, dolgozol, létezel. A tiéd volt egy újabb reggel, bármilyen is.
A reggel kezdet és remény. Néha csak illúzió, vágy, hogy jobb napra ébredtünk, de van, hogy valósággá válik. Hiszed vagy nem, rajtad múlik.
Sokszor kívánom, bár megmaradna szép reggelek illékony varázsa. A tavaszi reggelek friss virág- és napillata, a nyári reggelek madárcsicsergős ébresztője, az őszi reggelek avarszagú párája, s a hideg, hókaparó hangú, téli hajnalok sötétje, ahogy az ablak alatt munkába sietőknek megroppan a lépte a hóban. Szeretem a reggeleket.
Egyedül
2008 december 27. | Szerző: Bonita
Néha jó egyedül. Magadba bújsz, beburkolózol a csöndbe, csak a gondolataid dübörögnek a fejedben, lazulsz és kizárod a külvilágot. Szabad vagy kívül és belül.
Azt hiszem, fontos, hogy képesek legyünk egyedül maradni önmagunkkal. Átélni az érzést, hogy kapcsolatban állunk a saját lelki életünkkel, megélni az én fontosságát, lesöpörni a külső kényszereket, elvárásokat, a megfelelést másoknak, nos, mindez felszabadítja a lelket, pihentet, erősít, felkészít azokra a napokra, amikor ismét társas lényekké kell válnunk, és fel kell vennünk újra az alkalmazkodás, másokkal törődés nehéz páncélját.
Muszáj időnként rendezni az összekuszálódott sorokat. Kell, hogy fontosak legyünk saját magunknak, mert csak így elvárható, hogy másoknak is fontosak legyünk. Az vagy, amit sugárzol. És ez olyan nehéz! De tanulható.
Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. Az egyedüllét felemel, a magány leépít. Az egyedüllétben csak te vagy, a magányt érezheted akkor is, ha nem vagy egyedül. De vigyázni kell, mert az egyedüllét olykor átváltozik magányossággá. Átéltem már ezt is nemegyszer.
Sok tapasztalat kellett ahhoz, hogy megtanuljak egyedül lenni, de ne váljak magányossá. Jól bánni az egyedül töltött percekkel nem egyszerű, mert az ember hajlamos ilyenkor előtérbe helyezni és felnagyítani a negatív gondolatait, előkaparni a sérelmeit, fájdalmait. Sokszor, mire észbe kap, szürke, tüskés gombóccá változott, amelyből ki se dugja az orrát, sebeket nyalogat, ahelyett, hogy előre nézne és keresné a megoldást, a kiutat.
Meg kell találni a jót az egyedüllétben. Azt, ami épít, ami jobbá és erősebbé tesz. Ami mosolyt csal az arcunkra könnyek helyett. Kell néha egyedül lenni, a szeretteink érdekében is. Kipihenni a muszájokat és kötelezőket, töltekezni hittel, reménnyel, örömmel, s tartalékolni belőle a szürke hétköznapokra. Aki képes a felhőtlen egyedüllétre, az képes a boldog együttlétre is. Így gondolom.
Ünnep
2008 december 26. | Szerző: Bonita
Észrevétlenül és visszavonhatatlanul belevesztem a hétköznapokba. A szürkeség beleivódott a csontjaimba, zsigereimbe, bekúszott a bőröm alá, eltompította az érzékeimet. Minden porcikám gondoktól reszket, lassú, lomha és kedvetlen vagyok. Keresem magamban az ünnepet.
Napok óta csak szedegetem, gyűjtögetem az öröm apró kis szilánkocskáit, próbálom összerakni egésszé, de csak hullnak szanaszét, mint a szélfútta hópelyhek. Keresem önmagam valóját, a mosolyt, a nevetést, a felszabadult lélegzetet.
Voltak az idei karácsonynak apró szépségei. Kapaszkodtam beléjük, mint fuldokló a szalmaszálba, igyekeztem fülön csípni a pillanat varázsát és szorítottam az öklömben, nehogy elillanjon. Szemernyi morzsáit sikerült megőriznem. Keresem a lelki békémet, a nyugalmat, a megváltást.
Leülni végre, élvezni a forró kávé vagy tea ízét és illatát, átadni magamat a meghitt csendnek, egy meleg hangulatú beszélgetésnek, egy régóta áhított könyvnek, rég nem hallott zenének, és érezni magam körül a szeretteimet testi és lelki valójukban egyaránt. Keresem a méz-, fahéj- és fenyőillatú karácsonyt, a várakozás és készülődés izgalmát, az ajándékozás örömét, a csillagszórók fényében megvillanó angyalszárnyakat, az éjféli mise harangszavát.
Keresem a gyermekkori álmaim.
Nincs bennem szomorúság, csak aggodalom. Félelem attól, hogy elveszítem az ünnepet. Hogy letaglóz a világ, kiöli belőlem képességet, hogy pár percre megállítsam az időt, kitegyem a lelkem az asztalra és nyitott szívvel fogadjam az ünnep pillanatát. Keresem magamban az erőt és jóságot, az adni tudás és elfogadás erényét.
Kívánom, hogy legyen mindenkinek néhány perce, amikor őszintén átadja magát az örömnek, amikor átöleli és megsimogatja, akit szeret, amikor meghallja és megérti, ha szólnak hozzá és tiszta lélekkel ünnepel.
Szeretetteljes, boldog karácsonyt!
Ősz
2008 november 14. | Szerző: Bonita
Szeretem ezt az évszakot. Persze nem a novemberi ködöt, szelet, zúzmarát, sokkal inkább az októberi szelíd napsütést, az aranyló színeket, a békét, nyugalmat árasztó langy meleget. Az ősz valahogy lassulásra, pihenésre késztet. Nem tudom, mi váltja ki belőlem ezt az érzést, de ez idő tájt gyakrabban gondolkodom, mélázok el, többször állok meg a dolgaim közepette, hogy szemlélődjek vagy elmélkedjek a körülöttem lévő világon.
Szeretek leülni a természetben és figyelni a neszeket, fényeket, változásokat. Sokszor hatalmas sétákat, túrákat teszek, órákig észre sem veszem, milyen nagy távolságra jutottam, annyira belefeledkezem a természet látványába, illataiba.
Volt már részem ijedtségben, meglepetésben is emiatt, egyszer úgy elbarangoltam, hogy már sötétedni kezdett, s hirtelen egy csapat vaddisznó csörtetett át előttem az úton. Félelmetes, ugyanakkor lenyűgöző volt.
Az ősz engem leginkább színeivel varázsol el. Talán a személyiségem része, hogy ennyire vonzódom ezekhez az árnyalatokhoz, hiszen a ruhatáram nagy része is a barnák, bordók, okkerek és zöldek különböző árnyalataiban pompázik. Ösztönös dolog ez, olyan érzés, mintha magához húzna, melegen átölelne a természet, valahányszor viselek egy-egy ruhadarabot. Kényelem érzete járja át minden porcikám.
Különös, de ha most körülnézek, rá kell jönnöm, hogy az otthonom is ilyen. Okker színű kárpit, bordó szőnyeg barna és homokszínű mintákkal, bordó-terrakotta függöny és sötét mézszínű szekrények, mintha őszi erdőben járnék, különösen, amikor a déli fekvésű szobába napközben beragyog a nap. Még a képek, képkeretek is ezt a színvilágot tükrözik. Érdekes, hogy ez most, ebben a pillanatban tudatosult bennem.
Ebben az évben elkényeztetett minket az ősz. Sokáig időzött velünk a meleg, napsütéses időjárás, nem kellett még fáznunk, vacognunk a metsző széltől, hideg, szúrós esőtől. Számomra ez feltöltődés volt, akkor is, ha a sok munka elfárasztott, kiszívta az erőmet. Tartalékoltam sok szépséget, békét, amit ez az ősz árasztott magából.
Örökség IV.
2009 március 15. | Szerző: Bonita
Apám paraszti családból származott. Cseppet sem voltak jómódúak, de mindig volt kenyér az asztalon és nagyapám talpraesettségének köszönhetően még a legnehezebb időszakokat is átvészelték.Apai nagyanyám apró, törékeny asszony volt, három gyermeket nevelt fel, és korán meghalt szívbetegségben. Mindig erőn felül dolgozott, gyakran végzett kemény fizikai munkát, emellett viselte a férje hirtelen természetét is. Mivel csendben tűrt és sosem panaszkodott, senki nem tudta, milyen súlyos beteg. Mire kiderült, már késő volt.
Apai nagyszüleimmel nem volt olyan szoros kapcsolatom, mint anyám családjával, ezért nem is tudok annyit az életükről. Nyaranta mindig töltöttem náluk néhány hetet, ilyenkor többnyire csavarogtam a pajtásaimmal meg az unokatestvéreimmel, élveztem a falusi lét nyújtotta szabadságot. Valahányszor azonban nagyanyám rétest vagy kenyeret sütött, ott sündörögtem körülötte, vagy leültem a lócára és figyeltem, amit csinált. Olyankor aztán mesélt a kislánykoráról, meg arról, hogy milyen rossz gyerek volt az apám. Gyakran az erdőről vagy a piacról hazatérő nagyapám is bekapcsolódott a történetekbe, ő leginkább a háborúról meg az azt követő évekről szeretett mesélni, sokszor volt olyan érzésem, hogy a fele sem igaz, de nagyon élveztem.
Az bizonyos, hogy nagyapám egy örökké nyüzsgő, hiperaktív ember volt, folyton ment, intézkedett, üzletelt, seftelt, mindig megtalálta a módját, hogyan jöjjenek ki a nehéz időszakokból. Állandóan próbálkozott valami újjal, és bár tanulatlan ember volt, vágott az esze, mint a borotva, s tapasztalt eleget ahhoz, hogy kivágja magát a szorult helyzetekből. Rengeteget dolgozott, mindig volt állat a háznál, földet művelt, piacozott, és amikor jött a téeszesítés, ott is mindig elöl járt a munkában. Mindent megadott a családjának, amire csak képes volt, ugyanakkor önző, magának való ember lévén, csak a maga feje után ment. Volt is baja elég, főképp a kocsmai verekedésekből, bizony olykor még a bicska is előkerült. Nagyanyám, szegény, viselte becsülettel, azt is, amikor hirtelen indulatból őt is elkalapálta. Asszonynak szava nem lehetett a háznál.
Apám nem esett messze attól a bizonyos almafától. Örökölte nagyapám természetét, de eszét és gondolkodásmódját is. Szinte kezelhetetlenül rossz gyerek volt, ezért 14 évesen internátusba íratták. A szigorú kollégiumi rendszerben rákényszerült a rendszeres tanulásra, és bár rengeteg hátránnyal indult városi diáktársaival szemben, végül csak rákapott a tudás ízére, és egyre jobban tudatosult benne, hogy nem akar földforgató parasztember lenni.
Folyt. köv.
Oldal ajánlása emailben
X