Örökség V.

2009 június 30. | Szerző: Bonita |

Apám sokat köszönhet a kommunista rendszernek, ennek ellenére gyűlölte és gyűlöli a mai napig.

Egyszerű parasztgyerekként nem sok lehetősége lett volna a tanulásra, ha a rendszer oktatáspolitikája nem karolja fel a faluról, tanyáról érkezőket. Így viszont egyetemre kerülhetett, s a család első és mindmáig egyetlen diplomásaként gépészmérnök lett belőle.

Az egyetemi évek nemcsak tanulásról, bulizásról, szerelmekről szóltak, apám itt élte át ’56 egyik véres eseményét, az egyetemváros elleni szovjet támadást. Egyik diáktársát a felette lévő ágyról lőtték ki, és több barátja is megsérült, meghalt vagy épp börtönbe került. Nem tudom, ő hogyan úszta meg, keveset beszélt ezekről a napokról. Néhány évvel ezelőtt a forradalom évfordulójára kiadott az egyetem egy évkönyvet. Láttam, ahogy apám könnyezve olvasgatja, és néha dühösen ellenkezett a leírtakkal, bár csitítgattuk, mindenki másképp élte meg az akkori eseményeket, mások az emlékek, ne keressen olyan adatokat, melyek az ő élményeit igazolják. Nehezen értette meg.

Az egyetem után könnyen kapott állást, hiszen ebben az időszakban keményen fejlesztették a nehézipart, fiatal mérnökként rögtön vezető beosztást, irodát, jó fizetést kapott.
Aztán egy szép nyári napon, ahogy a kávéját szürcsölgetve állt az iroda ablakánál, meglátott egy csinos, szőke kislányt, aki aktákkal a hóna alatt siet át a gyárudvaron. Odaszólt a kollégájának: Látod, ez a kislány lesz a feleségem! Ő volt az édesanyám.

Anyám diákkorában minden nyáron kifutóként dolgozott a gyárban, ahol nagyanyám adminisztrátor volt. Nagy népszerűségnek örvendett a fiatalemberek körében, de nagyanyám őrszemként vigyázta minden lépését, különösen azért, mert jó partit akart, anyám nem állhatott szóba akárkivel.

Apám egész nyáron kerülgette kiszemeltjét, mígnem egy bálon megismerkedtek egymással. Anyám családjának rendkívül imponált az udvarias, konzervatív felfogású fiatalember, aki beosztása révén jó társadalmi pozícióban állt, és szemmel láthatólag rajongott az akkor még csak 16 éves csitriért. Sőt, türelmesen kivárta, amíg anyám elvégzi az iskolát, aztán megkérte a kezét.
Anyám még nem akart férjhez menni, gyógyszerésznek készült, de nagyanyám nem engedte el vidékre tanulni. Beállt hát a sorba, irodára ment dolgozni, és 19 évesen hozzáment apámhoz.
Nem tudom, mekkora nyomásnak engedett, de mesélt olyan dolgokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy sok bizonytalanság volt a döntésében. Az első nagyobb megingása akkor következett be, amikor meglátogatták apám szüleit és az utazás előtt apám letöröltette a rúzst és a körömlakkot, mondván, hogy a családja ezt kurvásnak tartja. (Hozzáteszem, anyám családjában természetes volt, hogy a nők festik magukat, nagyanyám még hetven évesen is rúzsozta és púderezte magát.) Aztán fokozatosan egyre több korlátozást, időnként komoly féltékenységi jeleneteket kellett anyámnak átélni. Mire eljött az esküvő napja, az én nyitott, társaságkedvelő, anyámból egy visszahúzódó, mindennek és mindenkinek fejet hajtó „feleségjelölt” lett, aki alárendelte a vágyait a család akaratának.

Nagyanyámat persze csak az érdekelte, hogy villogni lehet egy diplomás vővel, aki majd megteremti a lánya számára a lehető legjobb kispolgári létet. Nagyapám pedig összeszorított szájjal asszisztált mindehhez.

Folyt. köv.