Örökség VI.

2009 július 2. | Szerző: Bonita |

Sose értettem, hogy a szüleim miért nem ünneplik a házassági évfordulójukat. Csak elejtett szavakból sejtem, hogy a háttérben a kettős lagzi szülte konfliktusok lapulnak. Anyám családja fényes, bazilikás, polgári esküvőt akart, ahová az úri társaság hivatalos, apámék pedig sátoros, falusi lakodalmat, a fél faluval, aki rokon, még ha nem is nagyon ismerik, de illik meghívni. Persze anyai nagyszüleimnek derogált együtt mulatni a tanulatlan parasztemberekkel, a másik oldal meg azért érezte kényelmetlenül magát, mert nem tudott megfelelni a puccos parádénak és az intellektuális társaságnak. Végül megegyeztek két különböző időpontban és helyszínen megrendezett esküvőben, és soha nem mesélnek arról, hogyan zajlottak ezek.

Az apám és anyám közötti neveltetésbeli, felfogásbeli különbségek már a házasságuk elején kiütköztek. Apám hozta a paraszti gondolkodását a nő családban elfoglalt szerepéről és a férfi mindenhatóságáról, míg anyám egy modern nő volt, aki ellenállt azoknak a törekvéseknek, amelyek őt másodosztályú emberré minősítik. Parázs viták, veszekedések tarkították a mindennapjaikat, sőt egy ízben anyám össze is csomagolt és hazaköltözött a szüleihez. Nagyapám ekkor már nem hagyta annyiban a dolgot, keményen fellépett apám agressziója ellen, ez egy időre aztán megbékélést hozott. Anyám visszaköltözött, és hamarosan gyarapodni kezdett a család.

A hatvanas évek közepe ragyogó időszak volt a fiatal párok életkezdéséhez. Volt munka, támogatták a lakáshoz jutást, olcsó volt az élet és ekkor vezették be a GYES-t, így az anyák otthon nevelhették gyermekeiket. Más kérdés, hogy ez a viszonylagos jólét hosszútávon gazdaságilag tönkretette az országot. Anyám gyakran mondogatja, hogy bár sokat kellett spórolniuk, volt biztonságérzetük és tudtak előre tervezni, nem úgy, mint a mostani fiatalok, akiknek bizonytalan a munkahelyük, a jövedelmük, és egyre nehezebben tudnak lakáshoz jutni. Apámék a gyártól kaptak lakást, ideszülettünk mindketten az öcsémmel. Jó környék volt, zöldövezet, közel a gyárhoz és anyám későbbi munkahelyéhez, a tsz-irodához, amely gyakorlatilag a házunk mögött állt. Amikor nagyobbacska lettem, az utcánk végében álló óvodába jártam és reggelente egyedül ballagtam végig a járdán, miközben anyám a kapuból figyelt csecsemő öcsémmel a karján. Úgy emlékszem, boldog időszakot éltünk.

A testvérem születésével kezdtük kinőni a két szobát, ezért apám állást változtatott, és az IKV-hoz (Ingatlankezelő Vállalat) ment dolgozni. Nemhiába, mert rögtön kiutaltak számára egy háromszobás, földszinti lakást a város legelső, újonnan épült panelépületében. Itt nőttünk fel, s a szüleim a mai napig ebben a házban élnek, bár az akkor még családi házas környék ma már hatalmas lakótelep.

Apám, hogy megerősítse pozícióját és további kedvezményeket csikarjon ki a cégből, belépett a munkásőrségbe is és elvégezte a marxista egyetemet. Ez számomra, a mostani eszemmel és tudásommal, borzasztó képmutatónak tűnik, ismerve apám véleményét az akkori rendszerről. De igazság szerint ebben az időben sokan léptek be a pártba, vagy a párt irányítása alá tartozó szervezetekbe, csak hogy több prémiumhoz, juttatáshoz, üdülési lehetőségekhez jussanak. Nyilván mi is ennek köszönhetjük, hogy a hetvenes évek közepére autónk lett, minden nyáron a Balaton mellett nyaraltunk a vállalati üdülőben, sőt külföldre is eljuthattunk, ami bizony nem volt általános dolog.

Apám nagy játékos volt, mert amikor már nem látszódott előbbre jutási lehetőség, gondolkodás nélkül visszament a gyárba, természetesen nagyobb fizetésért és osztályvezetői állásért. Végül aztán innen is ment nyugdíjba.

Anyám közben szorgalmasan dolgozott a tsz-irodán, és szépen, csendben maga is gyarapította a család vagyonkáját. Belépett a tagságba, ami földrésszel és terményjuttatással járt, aztán elvégezte a mérlegképes könyvelői szakot és üzemgazdász lett. Ezáltal magasabb pozícióba került, szép fizetéssel, de apámmal ellentétben, akinek gyakran voltak konfliktusai a munkahelyén, lekezelő, tudálékos viselkedése és hirtelen természete miatt, anyámat szerették a munkatársai, és főnökként is elfogadták, becsülték. Talán nem véletlen, hogy a rendszerváltás környékén, amikor a gyár „fiatalított” és külföldi érdekeltségei is lettek, apámat az elsők között küldték korengedménnyel nyugdíjba, míg anyám a mai napig dolgozik, mert őt viszont visszahívták, sőt könyörögtek neki, hogy maradjon.

Különös az élet, és felnőtt fejjel fel nem foghatom, mi az, ami ezt a két teljesen különböző neveltetésű és természetű embert ilyen hosszú ideig együtt tartotta. Abban sem vagyok biztos, hogy pozitív példaként kell rájuk tekintenem, már ami a házasságukat illeti. Gyermekként egy-egy nagyobb veszekedés vagy tönkretett ünnep után gyakran imádkoztam azon, bárcsak elválnának, s lenne nyugodtabb életünk. Mégis van valami tiszteletreméltó abban, ahogy végiggyalogolták egymás mellett az életet és összefognak, ha segítségre van szükségünk. Mert a család számukra mégis csak szent, s mi vagyunk a kapocs az öcsémmel, ami közös gondolkodásra készteti őket. És bárhogy is alakul még a további sorsunk, ők a mi örökségünk, amit a génjeinkben hordozunk.