Tükör

2009 október 28. | Szerző: Bonita |

Reggelente, amikor a fürdőben éppen azon igyekszem, hogy embert faragjak magamból, el-eltűnődöm a tükör előtt. Olykor percekig csak nézem azt a számomra ismeretlennek tűnő embert, aki szürke, fáradt arccal néz vissza rám, s próbálok mosolyt formálni a lepittyedt, mély árkokkal körülvett ajkaimra, csillogást varázsolni a sötét karikákkal és sokasodó ráncokkal övezett szemeimbe. Bizony, nem mindig jó tükörbe nézni.

 

Gyakran gondolok mostanság az öregedésre. Mindig tiszteltem azokat a nőket, akik bizonyos koron túl méltósággal és derűvel viselik a test változásait, fittyet hánynak ráncoknak, petyhüdt bőrnek, elfogadják a zsírpárnácskákat, a ritkuló, egyre kezelhetetlenebb hajat, a nehézkessé váló mozgást, az itt fáj, ott fáj naponként jelentkező érzését, s nem csiholnak lelki problémát a múló idő maradandó nyomaiból.

Ez engem elgondolkodásra késztet, mert nehezen hiszem el, hogy egy adott pillanatban nem érzi minden nő, hogy összedől a világ, amint megpillant egy újabb ráncot a szeme sarkában vagy gödröcskét a combján. Néha komolyan megértem azokat, akik alávetik magukat plasztikai műtétnek, na, persze nem a tini lányokra gondolok, akik mellnagyobbítást kérnek születésnapjukra. De ha egy nő önbecsülését, közérzetét jobbá teszi, ha a bőre ránctalan vagy nem lóg a melle, és ezt anyagilag is megengedheti magának, sőt még a fájdalmat is jól bírja, miért ne?

 

Azért engem mégis csak jobban izgat, hogyan lehet egészséges lelkülettel túlélni a bizonytalanság időszakát. Azt hiszem, első lépésként meg kell barátkoznunk a tükörrel. Nem csak a külső képpel, ami visszatekint ránk, hanem a belső tükrünkkel is. Mert bármely életkorban a legnehezebb elfogadni magunkat teljes valónkban, kívül, belül egyaránt. Ám ha a testünk negatív változásokon megy keresztül, érzelmileg is megviselhet, sőt rányomhatja bélyegét mindennapjainkra, kapcsolatainkra, önértékelésünkre.

De vajon tényleg attól vagyunk elkeseredve, amit látunk vagy a saját elkeseredett énünk vetítődik ki testi valónkra?

Vajon az a fizikai valóság, amit a tükörben észlelünk, mennyire tükrözi a lelkiállapotunkat, mi az, ami ebből a valós kép, s mi az, amit sugárzunk a belsőnkből, s külső képként megjelenik?

Reggelente, amikor meglátom azt a fáradt, szürke arcot, vajon csupán az öregedés velejárója vagy csak egy gondokkal küszködő, túlhajszolt, negyvenes nő belső világának a megjelenése fizikai formában?

Mi az, ami kencékkel orvosolható, enyhíthető, s mi az, amihez önmagunk átértékelése szükségeltetik, a hozzáállásunk az élethez, a változásokhoz, a problémákhoz, az idő múlásához?

Mi az, ami egyik nőnél kiegyensúlyozott, békés öregkort hoz, másoknál depressziót vagy műtétek sorozatát?

Mitől lehet elfogadni az elkerülhetetlent, s természetesnek megélni a változásokat?

És nem utolsó sorban, hogyan befolyásolja a környezetünk, miképp is gondolkodunk magunkról, az öregedésről?

 

Azt hiszem, a legtöbb kérdés magában rejti a válaszokat. Test és lélek harmóniája kell ahhoz, hogy teljes egészet alkossunk, mindegy hol is áll az idő kereke. S ez kell ahhoz is, hogy túl minden környezeti hatáson, mások véleményén átlépve megalkothassuk a magunk ideológiáját, amely megoldásokat hozhat az ingatag percekben, derűt és elfogadást önmagunkkal szemben.

S akkor majd jó lesz tükörbe nézni hátralévő életünk minden reggelén.