Köd

2009 november 23. | Szerző: Bonita |

Lélekölő és nyomasztó. Nehéz, szürke és hideg, a mélybe húz és rád ül. Az a természeti jelenség, amelyről a szütyörgős nátha, a fejfájás, nehézlégzés, az esti lefekvésnél ránk törő, szűnni nem akaró köhögés jut eszembe.

Vagy a horrorfilmek gőzölgő párája a temető sírjai felett, az áthatolhatatlan, sűrű, tejfehér függöny a mögötte felsejlő fényekkel, amely titokzatos, egyszer s mind félelmetes is.

A köd nekem egyenlő a nyűgös reggelekkel, a fáradt, fásult tekintetekkel és mozdulatokkal, a kedvetlenséggel, az arcunkra fagyó páracseppekkel, a vacogósan összehúzott vállakkal és zsebre dugott kezekkel.

Egy ködös napon lassabban járnak a gondolatok, nehezebben húzódik mosolyra a száj, az érzékek szunnyadnak és kevésbé támadnak fel. Ilyenkor legszívesebben ágyban maradnál, fejedre húzott takaróval, s csak aludnál az első melengető napsütésig. Fényre vágysz, amely energiát, jókedvet és tiszta agyat varázsol, életet és színt hoz a szürkeségbe, feltölti a test és lélek akkumulátorait, újra embert farag belőled.

 

Sokszor csak bámulok ki az ablakon egy-egy ködös napon, s lesem a téren áthaladó embereket. Fázósan, mereven maguk elé bámulva sietnek, mintha futnának a rossz idő elől vagy a jó elébe, és magam is beleborzongok, mert szinte érzem, ahogy belehasítanak a nedves ködfalba, s alig várják, hogy végre célhoz érjenek. Nincs jobb ilyenkor, mint belekortyolni a forró teába, s begubózni egy puha takaróba.

 

Csakúgy, mint a rossz napok, a bánat, a fájdalom, a köd is illékony természetű. Jön, megy, leránt, de hagyja, hogy felállj, mert mögüle mindig feldereng a nap. Szerencsére.