Néha jó egyedül. Magadba bújsz, beburkolózol a csöndbe, csak a gondolataid dübörögnek a fejedben, lazulsz és kizárod a külvilágot. Szabad vagy kívül és belül.
Azt hiszem, fontos, hogy képesek legyünk egyedül maradni önmagunkkal. Átélni az érzést, hogy kapcsolatban állunk a saját lelki életünkkel, megélni az én fontosságát, lesöpörni a külső kényszereket, elvárásokat, a megfelelést másoknak, nos, mindez felszabadítja a lelket, pihentet, erősít, felkészít azokra a napokra, amikor ismét társas lényekké kell válnunk, és fel kell vennünk újra az alkalmazkodás, másokkal törődés nehéz páncélját.
Muszáj időnként rendezni az összekuszálódott sorokat. Kell, hogy fontosak legyünk saját magunknak, mert csak így elvárható, hogy másoknak is fontosak legyünk. Az vagy, amit sugárzol. És ez olyan nehéz! De tanulható.
Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. Az egyedüllét felemel, a magány leépít. Az egyedüllétben csak te vagy, a magányt érezheted akkor is, ha nem vagy egyedül. De vigyázni kell, mert az egyedüllét olykor átváltozik magányossággá. Átéltem már ezt is nemegyszer.
Sok tapasztalat kellett ahhoz, hogy megtanuljak egyedül lenni, de ne váljak magányossá. Jól bánni az egyedül töltött percekkel nem egyszerű, mert az ember hajlamos ilyenkor előtérbe helyezni és felnagyítani a negatív gondolatait, előkaparni a sérelmeit, fájdalmait. Sokszor, mire észbe kap, szürke, tüskés gombóccá változott, amelyből ki se dugja az orrát, sebeket nyalogat, ahelyett, hogy előre nézne és keresné a megoldást, a kiutat.
Meg kell találni a jót az egyedüllétben. Azt, ami épít, ami jobbá és erősebbé tesz. Ami mosolyt csal az arcunkra könnyek helyett. Kell néha egyedül lenni, a szeretteink érdekében is. Kipihenni a muszájokat és kötelezőket, töltekezni hittel, reménnyel, örömmel, s tartalékolni belőle a szürke hétköznapokra. Aki képes a felhőtlen egyedüllétre, az képes a boldog együttlétre is. Így gondolom.
Egyedül
2008 december 27. | Szerző: Bonita
Azt hiszem, fontos, hogy képesek legyünk egyedül maradni önmagunkkal. Átélni az érzést, hogy kapcsolatban állunk a saját lelki életünkkel, megélni az én fontosságát, lesöpörni a külső kényszereket, elvárásokat, a megfelelést másoknak, nos, mindez felszabadítja a lelket, pihentet, erősít, felkészít azokra a napokra, amikor ismét társas lényekké kell válnunk, és fel kell vennünk újra az alkalmazkodás, másokkal törődés nehéz páncélját.
Muszáj időnként rendezni az összekuszálódott sorokat. Kell, hogy fontosak legyünk saját magunknak, mert csak így elvárható, hogy másoknak is fontosak legyünk. Az vagy, amit sugárzol. És ez olyan nehéz! De tanulható.
Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. Az egyedüllét felemel, a magány leépít. Az egyedüllétben csak te vagy, a magányt érezheted akkor is, ha nem vagy egyedül. De vigyázni kell, mert az egyedüllét olykor átváltozik magányossággá. Átéltem már ezt is nemegyszer.
Sok tapasztalat kellett ahhoz, hogy megtanuljak egyedül lenni, de ne váljak magányossá. Jól bánni az egyedül töltött percekkel nem egyszerű, mert az ember hajlamos ilyenkor előtérbe helyezni és felnagyítani a negatív gondolatait, előkaparni a sérelmeit, fájdalmait. Sokszor, mire észbe kap, szürke, tüskés gombóccá változott, amelyből ki se dugja az orrát, sebeket nyalogat, ahelyett, hogy előre nézne és keresné a megoldást, a kiutat.
Meg kell találni a jót az egyedüllétben. Azt, ami épít, ami jobbá és erősebbé tesz. Ami mosolyt csal az arcunkra könnyek helyett. Kell néha egyedül lenni, a szeretteink érdekében is. Kipihenni a muszájokat és kötelezőket, töltekezni hittel, reménnyel, örömmel, s tartalékolni belőle a szürke hétköznapokra. Aki képes a felhőtlen egyedüllétre, az képes a boldog együttlétre is. Így gondolom.
Oldal ajánlása emailben
X