Régi
2008 október 4. | Szerző: Bonita
Nehezen válok meg a régi, megszokott dolgaimtól. Természetemből fakad, szeretem az állandóságot, biztonságot. Sok dilemmámba kerül, mire döntésre jutok, bármilyen változás is adódik az életemben.
Nemrégiben nekiestem egy alapos nagytakarításnak, lomtalanításnak. Előkerült egy nagy doboz, amelybe emléktárgyakat rakosgattam a gyerekkoromból, kamaszéveimből: csokipapírok egy NDK-s nyaralásból, emlékkönyv az általános iskolából, egy törött mézeskalácsszív, amit egy vándortáborban kaptam (sajnos a fiú már nem él), egy füzet, amelybe regényt kezdtem írni, naplók a középiskolás éveimből, régi levelek barátoktól, szerelmektől, fényképek, érmek, kabalafigurák és még sorolhatnám a feleslegesnek tűnő apróságokat, amelyek szép lassan megtelítették a szobát és nem csak anyagi valójukkal, de szellemiségükkel is. Nem titkolom, megkönnyeztem. Olyan erővel törtek fel emlékek, mintha hirtelen visszazuhantam volna az időben, minden egyes tárgy eredetét fel tudtam idézni. Hangok, illatok, színek, fények idéződtek fel bennem, láttam arcokat, éreztem érintéseket, átéltem újra szerelmet, csalódást, bulit, kirándulást, barátságot és halált, nevetést és szomorúságot, belevarázsolódtam az emlékek dobozába és megszűnt pár órára a való világ.
Bevallom, nem dobtam ki semmit. Gondos kezekkel visszacsomagoltam minden egyes darabot, és egyenként megsimogattam mindet, nem csak a kezemmel, de a lelkemmel is.
Arra gondolok, milyen jó lenne néha a lelkünk dobozából is kiszórni a régi dolgokat, átnézni, átértékelni az érzéseinket, gondolatainkat, felszínre hozni a jót, kidobni a rosszat, vagy csak leporolni, újracsomagolni és megsimogatni. Mennyi régi érték rejtezik bennünk, amelyek lehet, hogy már feledésbe merültek, de egy takarítás alkalmával előbújhatnak és erősíthetnek bennünket, vagy éppen segítenek újragondolni, esetleg megoldani régóta feszítő dilemmákat.
Ami régi, akár lehet jobb vagy értékesebb, mint az új. Mégis sokszor azt érzem, túl könnyen megszabadulunk avíttnak hitt dolgainktól az újdonság varázsáért. Mert a régit leporolni, helyrepofozni munkával jár.
De ez a régi ott figyel, vár, és tudja, hogy egyszer még sorra kerül, még ha csak úgy is, hogy óvó, szerető kezek becsomagolják és pottyantanak rá néhány könnycseppet. Mert az is igaz, hogy néha tovább kell lépni, félre kell tenni a múltat és a jövőre koncentrálni. De a régit becsülni nemes gesztus.
A gyermek
2008 szeptember 21. | Szerző: Bonita
Mindig nagy családról álmodoztam. Sok gyerek, nagy ház, gondoskodó férj. Az élet úgy hozta, hogy egy gyermekem lett, akit egyedül nevelek egy kis lakásban.
Nekem fontos része az életemnek, hogy gyermekem van. Egy barátnőm soha nem akart gyereket, másoknak nem lehet, s vannak, akik szeretnének, de az életkörülményeik még nem engedik meg, hogy lehessen. A munkám során gyakran találkozom olyan nőkkel, akiknek sok gyerekük van – némelyikük gondos, jó anya, de vannak, akik nem sokat törődnek az utódaikkal. Furcsa, de azok a gyerekek, akiknek rossz anyjuk van, sokkal ragaszkodóbbak, más kérdés, hogy felnőttként a többségük szintén rossz anya lesz.
Nem tudom, hogy valójában mi befolyásolja a gyermek utáni vágyat. Mitől van, hogy egyes nők szinte belebetegednek, ha nem lehet gyermekük, mások még a gondolatától is irtóznak, hogy teherbe eshetnek? Miért nem oda születik a sok gyermek, ahol vágynak rá, ahol van felelősségtudat, szeretet? És miért kell felnőnie gyermekeknek szegénységben vagy szeretetlenségben? Minek alapján osztogatja a Jóisten a lapokat?
Azt látom, hogy a jómódú családokban kevesebb gyerek születik, mint a szegény családokban. Most nem arról szeretnék beszélni, hogyan próbálnak megélni emberek a családi pótlékból és a gyerekek után járó segélyekből, ilyen is van. Az zavar, hogy akinek módja lenne sok gyereket nevelni, az nem teszi, fontosabb a karrier és a sok pénz nyújtotta kényelem, szabadság. Gyakran teljesebb érzelmi életet élnek az egyszerű, tanulatlan, kevés jövedelemből élő emberek, mint a gazdagok. Csupán, mert több időt szánnak a gyerekeikre és egymásra. Nem a lumpen rétegről beszélek. Mert ott az ellenpélda is, amikor meggondolatlanul, sanyarú körülmények közé szülnek halomra gyerekeket, aztán az utca nevel meg az állam. Ők is felnőnek és reprodukálják önmagukat.
Egyik kolléganőm tíz évig próbálkozott, hogy gyermeke legyen, végigjárt minden lehetőséget, ami csak létezik. Végül örökbe fogadtak egy kislányt, akivel most boldogok. Szerettek volna másik gyermeket is örökbe fogadni, de olyan nehézkes és hosszadalmas procedúrán kellett volna átesniük, hogy inkább lemondtak róla. Tele vannak az otthonok eldobott vagy árva gyerekekkel. Naponta mondanak le kamaszlányok vagy szerencsétlen helyzetbe került nők a csecsemőjükről, akik jó családokba kerülhetnének, ha a törvények rugalmasabbak és gyermek centrikusak lennének. Elég durva dolog évekig várólistán lenni és megalázó vizsgálódásokon átesni annak, akinek nem lehet sajátja, de becsülettel és szeretettel felnevelné másét.
A közelmúltban láttam egy megrázó filmet az orosz utcagyerekek életéről. Sírtam közben. Magam is tapasztaltam hasonlót Kolozsváron, kéregető, szipuzó kisgyerek, tán 9-10 év körüli, mocskos, rongyos, agresszív. Kérdem én, hol vannak a felnőttek, akiknek dolguk, hogy megvédjék őket az ilyen élettől?
Mindig felháborít, ha gyermeket ér bántás. Hisz gyenge és kiszolgáltatott, biztonságra van szüksége. Vajon milyen sorsa lehetett volna ennek a kisgyereknek, ha magához veszi valaki, aki meleg, családi fészekben neveli?
Azt hiszem, még nem mindig értik az emberek, hogy a gyermek a jövő. Olyan társadalom fog születni, amilyet majd azok a gyerekek építenek, akik most nőnek fel. Az, hogy mit visznek tovább a felnőtt életükbe, rajtunk múlik, a mi felelősségünk. Mint ahogy az is, hogy hányan viszik tovább és milyen tudással. Erre kéne gondolni.
Én tisztelem azokat a nőket, akik gyermekeket szülnek a világra és szeretettel nevelik őket. De el tudom fogadni, ha valakinek ez nem életcél, ő majd más fontos dolgot tesz. De az, aki gyermeket vállal, kérem, felelősséggel tegye!
Türelem
2008 szeptember 6. | Szerző: Bonita
A türelem, szerintem, az egyik olyan tulajdonság, amely teljesen a mai ember természete ellen való. Valahányszor gyakoroljuk ezt az erénynek titulált jellemvonást, szabályos lelki terrort alkalmazunk magunkon. Néha elgondolkodtat, vajon miért teremtettünk olyan világot magunk köré, amely a rohanásról, az egymáson való átgázolásról szól. Érdekes lenne utánanézni a történelemben, vajon melyik kor szüleménye a türelmetlenség. Lehet, hogy eredendően azok vagyunk?
Azt hiszem, a türelem nem velünk született dolog. Egy életen át tanuljuk, gyakoroljuk, mert minden élethelyzetünk más fajta türelmet kíván. Alapból minden ember türelmetlennek születik, mindent akar és rögtön, zavarja a várakozás és ideges lesz a neki nem tetsző dolgoktól. Az egymással való érintkezés, együttélés mégis megköveteli tőlünk, hogy bizonyos helyzetekben türelmesek legyünk. Képzeljük csak el, ha egy szobában együtt van jó pár ember és mindenki egyszerre beszél, mert nincs türelmük végighallgatni a másikat. Vagy ha egy munkahelyen az egyik ember habitusánál fogva lassabban végzi a munkát a másiknál és azért hibázik, mert sürgetik. De mondhatunk példát a családból is, ha a gyermekünk reggel lassan készülődik, és türelmetlenségből inkább mi öltöztetjük fel, mikor fog önállóságot tanulni?
A türelmetlenség, úgy látom, gyakran szül agressziót. Elég egy reggeli csúcsforgalomban körülnézni. És az agresszió nem más, mint egy másik ember ellen irányuló támadás, bármi is az oka, számomra mindig ijesztő. Mindazonáltal azt gondolom, minden ember, aki aktív részese a világnak, legyen bármilyen jó lélek, átélte már az agresszivitás érzését. Mert a türelmetlenség kihozza belőlünk az ösztönt.
Gyakran leszóljuk, sőt elítéljük a türelmetlen embert, de vajon tényleg ennyire negatívan kell értelmeznünk a türelmetlenséget? Biztos, hogy csak a türelem visz előrébb minket? Ha Kolumbusz annak idején türelmes lett volna, sosem fedezi fel Amerikát. Newton ellenben türelmesen kivárta, amíg az alma a fejére pottyan. Kinek volt igaza? Mi tett több jót az emberiségnek : Teréz anya végtelen jósága és türelme, vagy a spanyol hódítók véres agressziója? Ismét jó és rossz harca, vonzás és taszítás.
Ha választhatok, én inkább türelempárti vagyok. De nem tudom függetleníteni magam a világ folyásától, hiszen benne élek, és a fennmaradásom érdekében valamilyen szinten alkalmazkodnom kell ahhoz a tempóhoz, amit diktál. De semmi pénzért sem teszem elvtelenül, elfogadva, hogy csak az egyik vagy a másik oldal létezik. Bármilyen nehéz feladat, muszáj összhangot teremteni fekete és fehér között, és az semmiképpen sem a szürke.
Utas és holdvilág
2008 július 17. | Szerző: Bonita
„Életben maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, még mindig történhetik valami.”
Különös, hogy a telihold milyen erős hatással van az emberekre. Nekem ilyenkor nyugtalanok az éjszakáim, nehezen alszom el, furcsákat álmodom, és többet töprengek, agyalok a problémáimon. Napközben pedig pörgök, tele vagyok energiával, ugyanakkor sokkal feszültebbnek érzem magam, mint máskor.
Sokszor gondolok a teliholdra, mint óriás arcra, amely figyel, fénye pedig hatalmas lámpásként tolakszik be, lesi ki a titkokat, nem rejtőzhetünk előle.
Nekem a telihold gyermekkoromban mindig félelmetes volt. Még most is, felnőtt fejjel is látom azt az ábrázatot, amit anno beleképzeltem a hold kerek képébe, igaz, az akkori borzongás már a múlté.
Kamaszként már egész más szemmel néztem a holdra. Szerettem a holdvilágos, csillagfényes nyári estéket, és ez a világító, hatalmas égitest annyira közelinek és elérhetőnek tűnt. Sejtelmes és titokzatos volt, és persze romantikus, kit érdekelt a fizika és a csillagászat.
Főiskolásként került a kezembe Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye egy tanárom ajánlására. Később ebből írtam a szakdolgozatomat, ami az irodalom és a pszichológia érdekes egyvelege lett, bár egyszerű műelemzésnek indult. Hihetetlenül élveztem az írást, és azt a folyamatos agymenést, amit a mű kihozott belőlem, szinte sajnáltam, amikor befejeztem. Telihold volt, amikor elkezdtem írni, bár nem tudom, van-e jelentősége. Annak talán annál inkább, hogy a felnőtt életemben ugyanazokkal a dilemmákkal küzdök, mint a főhős a regényben, erre gondtalan huszonévesként sosem gondoltam volna. Valahogy kívülállóként könnyebb elemezgetni egy élethelyzetet, mint megélni.
Utas és holdvilág. Mindannyian utazók vagyunk e földi létben. S a hold követ, befolyásol, néha eltűnik, majd teljes fényében pompázik, hogy felfedjen vagy utat mutasson nekünk, utazóknak.
Szerelem
2008 július 1. | Szerző: Bonita
A szerelem maga a csoda! Eggyé válni a másikkal testben és lélekben, megremegni egy pillantástól vagy érintéstől, belevésni a gondolataidba minden pillanatát az együttlétnek, érezni a zsigereidben egy másik ember folyamatos jelenlétét, ez egy földöntúli álom.
A szerelem bár változékony, rapszodikus, mint az időjárás, mégis nélkülözhetetlen az életünkben, s ha elmúlik, megcsal vagy hiányzik, szinte tragédiának éljük meg, s nehezen dolgozzuk fel.
Gyakran hallom, hogy a szerelem nem más, mint kémia, én mégis többnek érzem. A szerelemben eleinte nem látunk át az érzékek és érzelmek vaksi szemüvegén, de aztán egy szép napon meglátjuk álmaink lovagjában az embert, hibáival és erényeivel egyetemben, s elkezdjük megtanulni az elfogadást és az alkalmazkodást. Azt hiszem, innentől válik a szerelem felsőbbrendűvé, mint egyszerű kémia, mert a tomboló vágyat felváltja az összetartozás érzése, amiben egyesül a testiség a szellemiséggel és a kapcsolat átszelídül egy közös jövőt építő szövetséggé.
Talán ez a folyamat okozza, hogy olyan nehezen fogadjuk el, ha csalódunk a magunk vagy kedvesünk érzéseiben, hiszen kilépni egy biztonságosnak hitt kapcsolatból alapjaiban ingatja meg életünket. Azt hisszük, magában a szerelemben csalódtunk, pedig csak annyi történt, hogy nem a megfelelő emberrel hozott össze a sors, vagy mi nem voltunk elég érettek hozzá.
Rátalálni valakire, aki a másik felünkké válik – fontos célja ez nőknek, férfiaknak egyaránt, sokszor központibb téma, mint állás, karrier. Ha nem sikerül, azt kudarcként és magányként definiáljuk, ha pedig igen, a boldogság mellett tele vagyunk félelemmel is, hogy bármikor elveszíthetjük. Mert bizony ez előfordulhat, az érzelmek kihűlnek, átalakulnak, a hétköznapi problémák elszürkítik a vágyakat, s ezt nem mindenki képes jól kezelni.
A mai világ arra épül, hogy egyedül gyorsabb és könnyebb, a legtöbb embernek nincs türelme végigjárni azt az utat, ami egy kapcsolat jobbulását hozhatná, inkább hátat fordít és lelép: újjal próbálkozni izgalmasabb, mint a régit megtartani és felújítani. Pedig sok érték hullik ilyenkor porba, s itt nem csak arra gondolok, hogy megbántódik egy ember, aki többet érdemelne, hanem olyan belül hordozott értékek is elvesznek, mint akarat, kitartás, odafigyelés, empátia és a szeretet képessége.
Nyilván vannak helyrehozhatatlan kapcsolatok. De azt nem szabad elfelejteni, hogy bármely emberi viszony, beleértve a szerelmet is, két emberen múlik, nincsenek rosszak és jók, hibásak és hibátlanok, csak emberek vannak, akik vagy képesek együtt egyfelé menni, vagy nem. Ezt összekötheti egy darabig a testi vágy, de ha nem párosul közös gondolkodással, közös célokkal, tisztelettel és szeretettel, nem fog működni hosszú távon. Az ellentétek ugyanis csak a fizikában vonzzák egymást.
Szeretni, szerelmeskedni jó, istenem, de még mennyire! Kívánom, hogy mindenkinek legyen része benne egy életen keresztül, az életét szépíti vele.
Barátság
2008 június 30. | Szerző: Bonita
A barátság, szerintem, a családon kívül a legfontosabb emberi kapcsolat. Mélyebb, intenzívebb és őszintébb, mint a szerelmi viszony, mert nem befolyásolják érzékek és érdekek, megbízható és tartós, akár egy életen át kísér.
Barátnak lenni nagy felelősség, mert sokszor nagyobb befolyással bír, mint bármely más kapcsolat, vihet jó vagy rossz irányba egyaránt. Egy igaz barát segít abban, hogy jobb emberekké váljunk. A szüleinken kívül ő az egyetlen, aki örömben, bajban mindig ott van, aki simogat vagy felráz, megölel vagy rád pirít, mikor mit hoz az élet. Egy barát mellett nem kell tökéletesnek lenned, mert ő elfogad olyannak, amilyen vagy. Nincsenek játszmák, hazugságok, de van megbocsátás, szeretet és biztonság. Jó esetben nincsenek elvárások, mert természetes, hogy adott pillanatban a barát kéznél van, elérhető, számíthatunk rá. Akinek barátja van, kincse van. S barátnak lenni kiváltság.
Szépen hangzik, ugye? A barátság nem más, mint egy tökéletes emberi kapcsolat. De vajon létezik-e a valóságban ilyen? Elgondolkodott-e már bárki is azon, hogy amit barátságnak hisz, az-e valójában? Képes-e bárki annyi szeretetre, önfeláldozásra, empátiára, odafigyelésre, amennyit egy barátnak el kell bírnia? Azt hiszem, ritka az ilyen, de mégis létezik. A valóságban azonban legtöbbször csak töredékekkel találkozunk.
Attól is függ, kit tartunk barátnak, hogy az adott életkorunkban mit érzünk fontosnak. Gyermekkorban a közös játék, később a közös titkok, majd a bulizás és a szerelmi csalódások határozzák meg egy barátság mibenlétét. Mire érett felnőttekké válunk, a barátságról alkotott fogalmunk is változik, és már nem csak a közös tevékenységek, féltve őrzött titkok, sokkal inkább egyfajta spirituális összhang, érzelmi és értelmi közös nevező válik a barátság mozgatórugójává. Nagyon szerencsések azok az emberek, akik eljutnak idáig, igazi érték birtokosai.
A magam részéről nem hiszek a férfi-nő barátságban, mert egy ilyen kapcsolatban mindig bekövetkezik az a pillanat, amikor az egyik fél már többet akar. Persze előfordul, hogy viszonzásra talál, de ha mégsem, ez sok esetben nemcsak a barátság, de az egész kapcsolat végét jelentheti. A folyamat része, hogy a szerelmes fél egy darabig titkolja, majd egyre nyilvánvalóbb jeleket küld, s végül robban a bomba. Nyilván, ha nem tudsz a másik fél érzelmeiről, olyan vagy, mint máskor: kedves, megértő, figyelmes, vidám és őszinte. Gyanútlanul hozzáérsz, átöleled, erősíted benne a vágyat magad iránt. S egyszer csak mégis beléd fészkel a gyanú, mert meglátod, hogy másképp néz, másképp szól, másképp ér hozzád, ez számodra már kellemetlen, ijesztő, a lelked mélyén tudod, hogy meg fogod bántani, sőt elűzöd magad mellől, mert hiába ígéri, hogy minden a régi lesz, te már nem bízol – a barátság legfontosabb momentuma ment tönkre.
A barátság szép dolog, de ugyanolyan sérülékeny, mint minden más kapcsolat. Óvni kell tehát, dédelgetni, építgetni s vigyázni rá, mert az élet ajándéka, s akinek nem lehet benne része, bizony szegényebb a gazdagnál is.
Utazások
2008 június 29. | Szerző: Bonita
Sokfelé jártam már a világban, bár közel sem láttam annyit, mint amennyit szeretnék. Remélem, lesz még módom az életben, hogy eljussak olyan helyekre is, amelyeket csak útikönyvekből vagy filmekből ismerek.
Leginkább csavarogni szeretek, jobban izgat egy idegen világ mindennapi élete, az emberek gondolkodása, mint a történelem, igaz sokszor csak ennek ismeretében érthetjük meg az adott kultúra mibenlétét. Az a fajta vagyok, aki a szervezett úton meglóg a csoporttól és felfedező útra indul a maga szakállára. Barangolni Madrid vagy Isztambul turistáktól mentes utcácskáin, esetleg beülni egy görög, falusi kiskocsmába és szóba elegyedni a helyiekkel sokkal izgalmasabb élmény, mint a Prado, az Hagia Sophia, vagy éppen az Akropolisz, bár nem szeretném egyikük értékét sem kicsinyíteni. Azt pedig elképzelni sem tudom, hogy amíg az agyam nyitott és befogadóképes, amíg a lábam bírja és igényli a gyaloglást, addig arról szóljon egy nyaralás, hogy heverek a tengerparti homokban és feketére égetem magam a nappal.
Gyakran előfordult már, hogy valahányszor hazaérkeztem egy déli országból, az ismerőseim fitymáló megjegyzéseket tettek a bőrszínemre utalva, nem mintha különösebben érdekelt volna, csak utalok egy általános gondolkodásmódra. Nekem mást jelent az utazási élmény. A helyi piacot, a jellegzetes ízeket, illatokat, a kis műhelyeket, az emberek habitusát, szokásait. Érdekesebb egy barlangba rejtett, egyszerű imahely, mint egy fényes bazilika, szebb és emberközelibb a hagyományosan berendezett parasztház a flancos kastélyoknál, s mindegyikben érezni az embert és az életet, nemcsak misztikum és múlt.
Emberszagú dolgokra vágyom. Ez talán abból is fakad, hogy szeretem a jelent megélni olyan intenzíven, ahogy csak lehet. Megélni minden pillanatot….. életfilozófiám is…. gyűjteni magamba újabbnál újabb élményeket, mélyen beszívni, mint a virágillatot, s elraktározni minél többet: ez az én gazdagságom.
Utazni, menni, megismerni, tapasztalni – számomra összetartozó fogalmak. Ám nem vágyom bárhova, hiszen vannak a világnak olyan szegletei is, melyek számomra félelmetesek vagy taszítóak, esetleg elérhetetlenek fizikailag vagy anyagilag. Végtelenül tisztelem azokat az embereket, akikben a kíváncsiság, a tudásvágy s a kalandvágy elegye leküzd félelmet, fenntartásokat, és nekivágnak az ismeretlennek vagy az ijesztő ismertnek. Néha kívánom, bárcsak én is ilyen lennék, de azt hiszem, ehhez erősebb jellem és rugalmasabb gondolkodás kéne.
Talán majd egy másik életemben, ha létezik.
Álmok
2008 június 28. | Szerző: Bonita
„Nincsen rossz álom. Mert amikor álmodunk: azt jelenti, élünk.”
Krúdy
Álmodni jó, akkor is, ha rossz. Az álom megtisztít, felszabadít, segít túljutni a dilemmákon, olykor felráz, megizzaszt, vagy belezsongít egy kellemes tudatba. Mindig más, mert folyton életünk azon momentumára utal, amely éppen áthatja a mindennapjainkat, s ez akkor is így van, ha számunkra érthetetlen történéseket, találkozásokat jelenít meg.
Én hiszek abban, hogy az álmoknak jelentése van. Gyakran nagyon intenzíven élem meg az álmaimat, jókat s rosszakat ugyanúgy, szinte fizikai valóságában tapasztalom meg minden pillanatát, és ébren is hat rám, fel tudom idézni az eseményeket és érzéseket egyaránt.
Időnként, ha nagyon felkavar egy-egy álom, belelapozok az álmoskönyvbe, persze legtöbbször nem kapok válaszokat, hiszen nem vagyok álomfejtő, de a magyarázatok néhány utalása elgondolkodtat, s megpróbálom lefordítani a saját életemre vonatkozóan.
Nem kell félni az éjszakától, a rossz álmok mindig előremutatnak, azt jelzik, fontos tennivalónk van a világban, tán valamit helyre kell hozni, megoldani, valamivel szembe kell néznünk, s ha megtesszük, a csüggedést felváltja az öröm, megkönnyebbülés.
Persze nemcsak alvás közben… ébren is álmodunk. Hiszen vágyainkat álmokban fogalmazzuk meg, s ez természetes része életünknek. Az álmok motiválnak, hajtanak előre, hogy küzdjünk céljainkért, akarjunk boldogabbá, emberebbé válni.
Ha valamit megtanultam az életben, az nem más, minthogy merni kell álmodni s álmodozni, de tenni is kell álmaink megvalósulásáért. Sokszor hibáztattam már a körülményeket, ha egy vágyam nem teljesült, pedig csak nem volt elég bátorságom, önbizalmam meglépni a fontos lépéseket, amik előbbre vittek volna. Még ma is vagyok úgy, hogy túl sokat hezitálok egy-egy fontos döntés előtt, de igyekszem bátrabban élni az életem, s egyre többször hagyom, hogy az álmaim vezessenek, ne a korlátaim.
Álom és valóság, bár ellentétnek tűnnek, jó barátok. Néha összevesznek, néha pedig kéz a kézben járnak, de elválaszthatatlanok, s nekünk feladatunk, hogy összhangot teremtsünk közöttük.
Álmodni és álmodozni pedig nem más, mint taszítani a sivárságot, a beletörődést, földhözragadtságot, s vonzani a szépséget, a bátorságot, a küzdelmet egy jobb életért. Vonzás és taszítás, mint minden e világon.
Vonzások és taszítások
2008 június 23. | Szerző: Bonita
“Vonzás nincs taszítás nélkül. És taszítás sincs vonzás nélkül. A kettő: egy. Az érzelmi szeretet árnyéka: a gyűlölet. Ott lapul mögötte. És a gyűlöletben mindig fölfedezheted a visszájára fordult érzelmi szeretetet.”
Müller Péter
Mi az, ami vonz és mi taszít? Nincs rá egyetemes válasz, hiszen annyiféleképpen működünk. Mégis vannak momentumok, amik szinte mindannyiunk életében visszaköszönnek. Érzések, amelyeket átélünk, ha vonzalmunk elfogadásra vagy éppen visszautasításra talál. Gesztusok, melyekkel jelezzük, tudva vagy tudatlanul, ha belefeledkezünk a másik lényébe, esetleg elzárkózunk a közeledésétől. Az önfeledt álmodozás rajongásunk alanyáról, vagy a szorongás, hogyan szembesítsük a másikat bántás nélkül, hogy reménytelen. És persze ott a félelem a visszautasítástól, meg néha a viszonzástól, ha nem tudunk hirtelen mit kezdeni az ölünkbe pottyant boldogságtól.
Életem egyik legszebb, de legfájdalmasabb kapcsolata taszítással indult. A mai napig rejtély számomra, melyik volt az a pillanat, amikor a makacs tagadás átalakult mindent elsöprő, szenvedélyes igenléssé, de tudom, hogy a legmeghatározóbb élményemmé vált, ami azóta is befolyásolja a férfiakhoz fűződő viszonyomat. Sokszor elgondolkodtatott, hogy vajon kitart-e egy életen keresztül az iránta érzett vágyakozás, vagy lesz még szerelem, amely feledteti velem az együtt töltött gyönyörű éveket. Meddig tart és milyen erős a vonzás?
Úgy egy éve feltűnt egy régi, kedves ismerősöm, akivel sosem volt közelebbi kapcsolatom, és már vagy tizenöt éve nem is találkoztunk. Vonzó, intelligens férfi, nagyon művelt és jóval idősebb nálam. Az életének egy nagyon nehéz időszakát élte (éli), válófélben, több évtizedes biztonságosnak és működőképesnek tűnő házasság után. Egy szép barátságnak indult a kapcsolatunk, nagyon mély, őszinte beszélgetésekkel, s végül azt vettem észre, hogy a lelki szemetesládája lettem. Más körülmények között visszautasítom az efféle szerepet, de magam is egy szakítás után voltam, terelte a figyelmem, hogy egy másik ember problémájával foglalkozhattam. Aztán kezdett terhessé válni a dolog, de nem akartam megbántani, bár megtettem volna! Néhány hete azt vettem észre, hogy egyre nyilvánvalóbb jeleket küldözget, szinte üldöz, folyton hívogat, és számomra kellemetlen megjegyzéseket tesz. Abba a helyzetbe kerültem, hogy a vonzás átalakult taszítássá, s tudom, eljön a pillanat, amikor meg kell bántanom valakit, aki vonzott, mint ember, de nem vonz, mint férfi. Mi erősebb: a vonzás vagy a taszítás?
Nehéz eldönteni, kihez közeledjünk, vagy kit engedjünk közel magunkhoz. Gyakran van úgy, hogy a szívünk vonzza azt, amit (akit) az agyunk taszít, s ott az örök dilemma, melyikre hallgassunk. Szabályok pedig nincsenek.
Csokoládé
2008 november 9. | Szerző: Bonita
Ugyanígy vagyok azokkal a kávézókkal is, ahol a kávé- és teakülönlegességek mellett folyékony, forró csokoládé is illatozik a bögrékben, sűrűn, lágyan és feketén, fűszerekkel megbolondítva, ellenállhatatlanul.
Nem tudom, tán kémikusok tarsolyában a válasz, mi teszi a csokoládét a bujaság és érzékiség szimbólumává, mitől lesz örömforrás, ahogy az édes-kesernyés íz szétárad a szájban, mitől kezd az agy lüktetni és korbácsolódnak fel a vágyak, mi okozza, hogy rákívánunk újra meg újra, mint egy megunhatatlan szeretőre.
Egy doboz csokoládé megbékíti a világot.
Oldal ajánlása emailben
X